A teljességében megélt NŐISÉGÉRT - www.regosvolgyiregina.hu

Anyaseb

Mindannyian hordozunk sebeket. Vannak, melyek éppen csak a felszínt horzsolják, vannak mély, de begyógyult sebek, melyek nem okoznak már fájdalmat, de jelen vannak... és vannak mindig vérző, mindig sajgó sebek, amelyek újra és újra begyűlnek, kifakadnak, csillapodnak, fellobbannak... 

A legtöbb ilyen sebet a hozzánk legközelebb állók, a családunk tagjai ejtik rajtunk. Kevésszer szándékosan, mint inkább saját sebeikből, hiányaikból, sérüléseikből adódóan. Éppen azért, mert az anyák a legfontosabb és leginkább meghatározó szereplők a gyermekek életében, anyasebeink a legmélyebbek. Ezek az anyasebek sokszor generációról generációra adódnak tovább a családi minták-, játszmák-, hagyományok,- berögzültségek szerint.

Főként csecsemő-, gyerek- és fiatal felnőtt korunkban vagyunk érzékenyek. A csecsemő, aki minden értelemben függ anyjától, s vele éli meg a tökéletes egységet és harmóniát, személyisége alapstruktúráinak építkezése közben sérül, ha nem megfelelő bánásmódban részesül, vagy nem szerető környezetben nevelkedik. Születésünktől fogva  ismerkedünk önmagunkkal, környezetünkkel, a világgal és magával a létezéssel, majd később egyre inkább saját helyünket keressük benne, próbáljuk definiálni magunkat, próbálunk beilleszkedni, megnyilvánulni, működő-, aktív tagjai lenni egy tágabb közösségnek. Ebben való sikereink és kudarcaink nagyban függnek a család, vagy az anya által adott visszajelzésektől, az otthonról hozott hiedelem- és szokásrendszertől, ősbizalomtól és szeretet csomagtól.


Az elfordulásuk, elutasításuk, az általuk megélt meg-nem-értettség, közvetlen családunkból való kirekesztettség, nem odaillőség érzése olyan sérüléseket okoznak, melyek nehezen helyrehozhatóak, hiszen szerethetőségünk,  elfogadhatóságunk érzését ássák alá bennünk. Alapvető struktúrák épülését rombolják a személyiségben, amellyel gátolják a helyes önértékelés, önbecsülés, önbizalom  és a boldogságra való képesség kialakulását, amelyek  döntően befolyásolják felnőttkorban, hogy hogyan tudunk érvényesülni és érdek érvényesíteni, kapcsolatot teremteni, párkapcsolatban működni és gyermeket nevelni.

A gyermek- és fiatal felnőttkorban ért sérülések azok a sebek, amelyek egyfajta "anyasebként" tovább adódnak... legalábbis, ha nem szánunk elég időt arra, hogy felfedjük ezeket, megértsük, gondosan kitisztogassuk, kezeljük és begyógyítsuk őket. - mert, hogy tudatos felnőtté válásunk erről is szól: nem mutogatni senkire, hogy ki milyen sebeket ejtett rajtunk és mi minek a következménye személyiségünkben vagy viselkedésünkben, hanem felelősséget vállalunk önmagunkért és gyermekeinkért azáltal, hogy tudatosítjuk ezeket, merünk szembenézni a fájdalmakkal,  megmerítkezni bennük és tanulni, épülni, fejlődni általuk.

Egy nőnek nagy felelőssége van abban, hogy a családja, vagy anyja által ejtett sebeit, ráhagyományozott mintáival együtt feltérképezze, megértse, gyógyítsa, hiszen elsősorban a nő a generációk közötti minták tovább örökítője. A nő önmaga gyógyítása által a múlt sebeit is gyógyítja, de egyúttal azokat is akik utána következnek. Ha már képesek vagyunk felmérni sérüléseink okait, miértjeit és mértékeit lehetőséget adunk magunknak arra, hogy önmagunk számára pótoljuk hiányainkat. A hangsúly itt azon van, hogy a magunk számára! Nem várható el, hogy más, kívülről oldja meg lelki gondjainkat. Sem párkapcsolatunk, sem gyermekeink nem terhelhetőek azzal, hogy tőlük reméljük a bennünk örvénylő hiányok pótlását.

A kismamaság és az anyaságba való belehelyezkedés erősen megprovokálja egy nő anyasebeit. Az a fajta regresszió, ami ilyenkor beindulhat egy nőben, képes túlzottan is befolyásolni anyai működését, hiszen anyai mintáinkat keressük ilyenkor, s leginkább anyánk támogatását. Ha nem vagyunk tudatosak sebeink, hiányaink, sérüléseink úgy befolyásolhatnak, hogy beleesünk ugyanazokba a sémákba és hibákba, amelyeket gyermekként mi magunk megtapasztaltunk, ha tudatosak vagyunk sebeink felől, akkor úgy, hogy görcsösen próbáljuk túlkompenzálni azokat. Egyik sem helyes irány, hiszen a gyermekünk felé fordulásunk valójában így önmagunk gyermeki énjének egyensúlyba hozására tett kísérlet ahelyett, hogy tetteink és cselekedeteink, szeretetünk és gondoskodásunk gyermekünk valódi igényei és szükségleteinek irányába mutatna.

Ideális volna, ha azokat az elkerülhetetlen anyasebeket, amelyeket hordozunk, még  anyává válásunk előtt képesek lennénk felfedni magunk előtt. De sok minden akkor tudatosul és válik megérthetővé,  amikor gyermekünk fejlődésével, személyiségének építkezésével együtt haladva a magunk fejlődési stációi is láthatóvá válnak.

Mit tehetünk ilyenkor?

Volt egy számomra nagyon fontos gondolat, mikor még a szülésre készülődve a párommal egy vajúdástámogatási programon voltunk: "amíg valaki az anyja gyereke, addig nem lehet a gyereke anyja". Ez persze nem azt jelenti, hogy ha gyermeket hozunk a világra, akkor fordítsunk hátat anyánknak, hiszen éppen ilyenkor van rá a legnagyobb szükségünk. Inkább utal számomra arra, hogy legkésőbb anyává válásunk idején kénytelenek vagyunk végérvényesen felnőni. Innentől kezdve fontos feladat, hogy a bennünk anyánk szeretetéért, gondoskodásáért, figyelméért, megértéséért sirdogáló gyerek ne kényszerítsen bennünket olyan működésekre, amelyeket már ideje meghaladnunk. Az anyánkkal szembeni megfelelési kényszer, vagy a fentebb leírt, különböző módokon programokat generált érzelmeknek nem lehet többé mozgató erejük.

Mikor anyává válunk, nem csak gyermekünk anyái leszünk, hanem kicsit önmagunké is. De fontos, hogy a két irány ne keveredjen össze. Nem gyermekünkön keresztül kell gyógyítani önmagunkat. Ezzel egyidőben mégis megtehetjük, hogy felmért, megismert és megértett szükségleteinket a magunk számára kezdjük el pótolni, ami pedig pótolhatatlan azt vagy el kell engedni, vagy felül kell emelkedni rajta. Ez persze folyamatos jelenlétet, önmegfigyelést, tudatosságot igényel és következetes belső munkát, amely segítséget ad abban, hogy képesek legyünk rálátni működéseinkre és tetteink, gyermekünkhöz való viszonyulásunk, szükségeleteihez és igényeihez való hozzáállásunk ösztönös anyai motivációink mögött meghúzódó mozgatóinkra. De az erőfeszítés megéri.

Bár nagy valószínűséggel mi magunk is hozunk majd létre anyasebeket, talán más minőségű és más mélységű sebeket ejtünk. A nők generációk sérüléseit hordozzák és örökítik. Tudatossággal azonban mind inkább tehetünk azért, hogy lélekben egyre egészségesebb nemzedéket hagyjunk magunk után, akik egészségesebb lelkülettel, kiegyensúlyozottabb érzelmi háttérrel maguk is gyógyultabb utódokat nevelnek majd. Még akkor is, ha a nevelés csupán csak részben befolyásolja, hogy gyermekünk végül milyen emberré válik, hiszen beleszól majd a szabad akarat, a környezet egyéb hatásai, barátai, nevelői, tanárai, ha lesznek mesterei... Anyai felelősségünk ezzel együtt is van, hiszen amit tovább adunk nem csak gyermekeinkre hat, hanem közvetett módon unkáinkra, dédunokáinkra, ükunokáinkra, s mind az őket követőkre is...

Az Élet Fája - a Placenta

A magzat és a méhlepény egyazon sejtből fejlődik ki. Amíg többszöri osztódás útján a zigóta belső részeiből az embrió és a magzatburok lesz, addig a külső rész a magzatot születéséig tápláló és fenntartó placenta, vagyis méhlepény alakul ki. Ezzel az életfát formázó különös szervvel kapcsolódva él meg a baba édesanyja belső világában létezve harmonikus egységet. A placenta a méhben formálódó új élet létfenntartója, táplálékának forrása, valamint anyagcseréjének biztosítója. Bár egy időre, talán a medikalizálódott szülés hatására,  a szülés és születés spirituális vonatkozásainak ismeretével együtt a placenta biológiai funkción túlmutató szerepe is feledésbe merült, a különböző néphagyományokban gazdagon találunk hozzá kapcsolódó tartalmakat, legendákat, mitológiai történeteket, melyek mind a placenta spirituális és energetikai szerepeit, a hozzá kapcsolódó szertartások és rítusok, mind pedig felhasználási módjának tekintetében színes ismereteket tárnak elénk.

A méhlepény, vagyis ahogy a népnyelv nevezi: lepény, szülep, nádrapogácsa, mása - mágikus szervként tisztelt a legtöbb kultúrában. Úgy tekintenek rá, mintha az a gyermek méhbéli ikertestvére, társa, vele egyenértékű lény volna, ezért nem csupán világra jöttét, de a gyermektől való elválasztását és azt követő sorsát is tisztelet övezi. Hiszen a gyermek és a placenta nem csak biológiai, hanem energetikai és érzelmi síkon is kapcsolódik egymáshoz. Elfeledett csakrának is mondják (apara chakra), amely hidat képez a szellemi és a materiális világ között.

A placenta hordozza a baba teljes életmintáját, fontos lélekrész. Vannak, aki úgy tartják, hogy a placenta, ahogy az Ótestamentum említi "külső lélek", az anya méhében elmeséli a babának eljövendő életét, aki lát, hall, érez minden részletet.

Sokféle felhasználási módja ismert. A méhlepényt általában gyógynövényekkel, fűszerekkel, esetleg gyümölcsökkel teli tálba helyezve tárolják a szülés után (főként, ha együtt marad a babával egy ideig még), de így készítik elő a különböző felhasználási módokra, szertartásokra, rítusokra is.

A méhlepény egyik legismertebb metaforája az Életfa. A fa, amely mélyen gyökerezik és táplálkozik a Föld Anya testéből, majd az abból vett táplálékot átalakítja és környezetünk fenntartására fordítja. Ezt a kapcsolódást és átadó funkciót látjuk tükröződni az Anya, a Baba és a Placenta szentháromságában is. Mikor tiszta fehér lapra lenyomatot készítünk a méhlepénnyel, jól kivehető az Életfa motívum. Így legtöbbször eltemetik a placentát és egy fát ültetnek fölé, amelyről úgy tartják, összekapcsolódik a gyermekkel energetikailag és tükre növekedésének, egészségének. A placenta mindannyiunk személyes Életfája. A magyar hagyományok szerint, ha lány gyermeket vártak következőnek almafát, ha pedig fiút, akkor körtefát ültettek fölé.

Van, hogy egy darabkáját kiszárítva (a köldökzsinór egy darabkájával együtt) amulettet készítenek belőle és védelmező ereje miatt viselik. Vagy épp egy kis üveg alkoholban tárolják és betegség idején a gyermek gyógyítására használják fel. De előfordul az is, hogy megszárítják, összezúzzák és kapszulát készítenek belőle, hiszen a placenta jól ismert egészség helyreállító, immunerősítő hatásáról. Éppen ezért fordul elő az is, hogy nagyon változatos receptek alapján megsütik, megfőzik és elfogyasztják különböző szertartások, rituálék, vagy egy "hétköznapi" étkezés keretein belül. Ezt a rituálét a törzsi hagyományokban arra is használták, hogy ezzel is szimbolizálják az kis jövevény befogadását. Bizonyos indián törzsek hagyományaiban találhatunk leírást arról, hogy az álomfogó hálóját fonták, ha nem is a placentából, de annak része, a köldökzsinórból.

A baba és a placenta közötti kötelék megszakítása ma a kórházakban rutin mozdulat. Minden szentséget és mögöttes tartalmat mellőz és hanyagol. Talán nincs is tudatában. Más kultúrákban azonban meg van a maga szertartása annak, ahogyan elvágják, vagy épp átégetik, vagy engedik magától elhalni a köteléket. A lótusz szülések (amikor a köldökzsinórt nem vágják el, hanem mindaddig együtt tartják a babával, amíg önmagától el nem hal az őket összekötő köldökzsinór) célja a baba és a placenta csodálatos egységének és szövetségének önmagától való felbomlása. Az elv azon alapul egyrészt, hogy mivel a baba keringése összeköttetésben van a placentával, az abban keringő vér visszajutásának akadályozás a köldökzsinór elvágása által, nagy vérveszteséget jelent a baba számára, másrészt pedig azon, hogy időt kell adni, amíg ők ketten érzelmi szinten is elengedik egymást. Leginkább a babában kell lezajlani ennek az elengedődésnek, akinek biztonságérzetét is a mása jelentette születéséig.

Ma már az emberi pszichével foglalkozó tudományok is kezdenek sejteni valamit erről az összekapcsolódásról. A modern terápiák alkalmával, melyek célja a születés körül kialakult blokkok oldása, a terapeuták sok esetben tapasztalják, hogy a születési traumát a köldökzsinór átvágásával történő hirtelen elszakítottság érzése váltja ki (nem csupán a méhen belül elhalt, felszívódott ikertől való elszakadás megélésének élménye) bizonyos emberekben. Ez a trauma alapja lehet a szeparációs szorongásoknak, a magányosság érzetének, az elengedési és kapcsolódási nehézségeknek és a depressziónak is.

...szóval, nem telnek magányosan az anyaméhben töltött hónapok. Nem vagyunk egyedül. Társunk, barátunk, védelmezőnk, testvérünk a placenta. Osztozunk vele anyánk szívverésének hangjában és születésünk élményében is. Ebben a tekintetben az az állítás, hogy egyedül születünk és egyedül halunk meg, nem állja meg a helyét. Vannak akik őrangyalukat, mások személyes őrzőjüket tisztelik benne. A placentával való kapcsolat spirituális értelemben megőrizhető és fenntartható. Léteznek olyan gyakorlatok, melyek ennek a lélekrésznek a visszahívására irányulnak. Bár egyes tanítások szerint nem válunk el véglegesen tőle, csupán nem vagyunk tudatában a láthatatlan köldökzsinórnak, amely összeköt bennünket energiájával. A halál pillanatában azonban megjelenik, hitünk szerint alakot öltve, s ahogy a fényen keresztül az életbe, úgy a halálba is átkísér bennünket.










Császárnő - avagy szép szülésélmény császármetszéssel

1982 január 18-án egy hétfői napon adott nekem életet Anyám. Éppen 34 évvel később, 2016 január 18-án szintén egy hétfői napon jött a világra Bálint Regős, a fiunk. Igazán különleges és szépséges rím az életemben, hogy a születésem napja egyben szülésem napja is immár...


A 38. hét 2. éjjelén 2 órakor ébredtem fel, mint már az elmúlt hónapban minden éjjel ugyanebben az időben. Hol melegem volt, hol fáztam, csapongtak a gondolataim ilyenkor és persze a szülés és a kisbabám körül jártak.  Fél 3-kor még egymásra találtunk a dúlámmal a fb-on és chatelni kezdtünk. Ecseteltem, hogy olyan melegem van, hogy még a combom is csurom vizes. Neki persze gyanús volt, de néhány túl komolyan vett jóslófájás után már nem akartam azzal riogatni, hogy indulni kell... és bizonygattam, hogy csak nagyon melegem van és izzadok. De aztán gyanús lett, hogy egyre intenzívebben buggyant és buggyant a víz, minden lépésnél, nagyobb mozdulatnál és nem volt kérdéses: megrepedt a burok.

Abban maradtunk, hogy ha nem erősödnek a fájások, akkor visszafekszem és rápihenek, felkészülök, mert ma bizony szülni fogunk. Nagyon izgatott voltam, de visszabújtam az ágyba a párom mellé. Ugyanabba a féléber álomba merültem, mint általában mikor a jóslófájásaim voltak, amik nem egyszer vittek valamiféle révület állapotába és mindig intenzív tapasztalásokat hoztak.

Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy itthon maradok és az otthonunk melegségében hozom világra Regőst. De persze csak kósza ötlet volt, hiszen komolyan sosem gondolkodtam otthonszülésen. Ennek két oka is volt: az egyik az autóbalesetem, amiben sérült a csípőm és a medencém, bár elvileg a vizsgálatok szerint nem akadályozza a szülést, számomra mégis kockázatot jelentett. A másik pedig az, hogy egészen egyszerűen semmilyen rizikót nem akartam vállalni, ami egy pillanatig is veszélyeztetheti a babát, ha esetleg komplikáció merülne fel. Szerencsére találtam olyan doktornőt és klinikát, amelyik teljes mértékben támogatja a háborítatlan és természetes szülést. Így éreztem magunkat biztonságban: nem avatkoznak be, de minden adott ahhoz, hogy azonnal segítségünkre legyenek, ha kell.

Reggel 8-kor felhívtam a doktornőt, hogy hát szépen mondjam az élet vize áradásnak indult... de komolyabb és rendszeres fájás még nincs. Abban maradtunk, hogy bár a "protokoll" nem ezt írja elő, de még maradhatok otthon, amíg nincs változás, de 11h körül azért találkozzunk a klinikán, mert szeretné látni, hogy mi van és hogy haladunk.

Nagy szerencsém volt a doktornővel: sosem vizsgált manuálisan, a méhszájat is minden korábbi vizsgálatnál uh-val ellenőrizte, csak amikor feltétlen szükséges volt a méhszáj állapotát megnézni akkor vizsgált kézzel. Nyitott volt minden alternatív hóbortomra, bár amikor lótuszsszülésről kérdezgettem éreztem, hogy súrolom a határait... A találkozások alkalmával láthatóan szimpatizált a dúlámmal és érdeklődő volt a Mexikóból hozott tudása iránt. A szülés során csak a legutolsó pillanatban lépett be a folyamatba, de addig az együtt töltött 10 óra alatt végig velünk volt, minden kérésünknek biztosítva a feltételeket...

Szép volt a reggel. Füstölőt égettünk, mécses fényt néztünk, csendeskedtünk. Meghitt volt a pillanat. Szerencsére a dúlám közel lakik hozzánk, így hamarosan meg is érkezett, majd érkezése után nem sokkal elindultunk, mert elkezdődtek a fájások.

Verőfényes nap volt, de fagyos hideg. Épp ilyet szerettem volna. Süssön a nap, vagy hulljon a hó, csak szürke esős ne legyen... Hamar, bár kicsit késve megérkeztünk a budai klinikára, már ott volt a doktornő.

Megmutatták a szobánkat, lepakoltunk, átöltöztünk, nevetgéltünk, hogy mégis csak szülinapi baba lesz és aztán átmentünk a szülőszobára. Kicsit komikus volt az első pár perc. Miután elhelyezkedtünk zavartan nézte mindenki a másikat, legfőképp engem, amitől úgy éreztem: nincs mese szülnöm kell mielőtt elunják magukat... 

Mindennel felkészültünk. Mécsest gyújtottunk újra, muskotályzsályát párologttunk, olajakat kentünk. A nagymamámtól kapott rózsa esszenciát szagolgattam. Leterítettük a nemez szőnyeget, amit magam készítettem és ami minden női programon az oltárnak adott teret. Az erő tárgyam volt, otthont adott a klinikai falai között.

A baba nem feküdt optimális pozícióban. Rebozóval mozgatta be a párom a dúlám instrukciói alapján pillanatok alatt. Ha nem tette volna, nem lett volna esély a természetes szülésre. Érezni lehetett, ahogy a kis buksi beérkezik középre. Minden adott volt, hogy induljunk...

Kisvártatva el is kedtek érkezni a hullámok. Először csak finoman, aztán egyre erőteljesebben. Nem bírtam az ágyon feküdni a vajúdás közben. Négykézlábra álltam és csak vonaglottam, aztán guggoltam és úgy vajúdtam... Teltek az órák... reggelből este lett és besötétedett... kezdett nem jó érzésem lenni. Valami nem stimmel. Nagyon erős fájásaim voltak, nem értettük miért nem indul meg a baba mégsem, annak  ellenére, hogy minden adott.

Ültem az ágy szélén. Csak ringatóztam... nem sírtam, de patakokban folytak a könnyek az arcomon. Csak a derengő fényt láttam, ahogy táncolt a gyertyafény a falon. Minden más megszünt. Nagy volt a csend, csak én zihláltam. A dúlám és a doktornő visszahúzódtak, teret tartottak a vajúdásomnak. A párom mögöttem volt és vagy masszírozott, vagy a kezem fogta, vagy a dúla által suttogott módon támogatott, de leginkább jelenlétével adott erőt és biztonságot.

Volt egy pillanat, amikor nem bírtam tovább... éreztem, hogy eluralkodik rajtam valami hatalmas erő... a földre kuporogtam és ha nem elég gyors a szülésznő, akinek kötelező volt a jelenléte, akkor magam tépem le a ctg tappancsokat a hasamról és az infúziót a karomból... (amivel közös megegyezés szerint kis mennyiségű oxitocint kezdtek adagolni a vajúdás egy bizonyos pontján, de ebben a pillanatban kiderült, hogy elakadt, úgyhogy végül is nem érkezett meg hozzám.)

Lekuporogtam a földre és csak ringattam a medencém, mintha valami ősi táncba kezdett volna a testem. Már nem igazán tudtam magamról, vagy hogy hol vagyok. Csak szültem... úgy látszott ezek már a tolófájások lesznek. De nem történt semmi... egyre kimerültebb lettem és egyre inkább feszített valami belső erő, ami ki akart robbanni belőlem. Megkértem mindenkit, hogy hagyjanak magamra, csak a párom maradt velem... csak neki suttogtam, hogy félek... jó érzés volt, hogy ott volt velem és nagyon jó volt ketten maradni. Így tudtam teljesen átadni magam...

A rebozókendőt felkötöttük a falon a fűtéscsőre, abba kapaszkodtam és közben enegedtem egyre mélyebbre a medencém. Nem tudtam tartani magam. Hozott labdát és arra ültem. Ez volt az este legmélyebb és legszebb része. Húztam magam a kendővel, közben ringatóztam a labdán. A fájások erőteljesek voltak, túlnőttek rajtam, átlépték a tűrésszintem határait, mégis szépségessé váltak és szinte transzba kerültem... nem tudom mennyi idő telhetett el, arra eszméltem, hogy teljesen kifáradtam...

Felfektetett a párom az ágyra és hívta az orvost. Erősen véreztem már... Döntenem kellett. Azt éreztem, hogy baj van és, ha nem avatkoznak be, valamelyikünk meg fog halni. Először a párommal megbeszéltük, aztán néhány mondatot beszéltem a dúlámmal és a doktornővel. Magam kértem, hogy segítsenek, mert nem tudom megszülni a fiam és félek, hogy baja esik... semmilyen ideológia, semmilyen prekoncepció nem tántoríthatott el, túl nagy volt a tét, tudtam, hogy nincs választásom, mert nem bírom tovább fizikailag. Mindig hálás leszek a doktornőnek, hogy ott és akkor hagyta, hogy azt higyjem, hogy ez az én döntésem pedig, ahogy utólag kiderült már éppen vissza lett hívva minden orvos és a gárda készen állt arra, hogy azonnal császározzanak.

És milyen szerencse, hogy így történt... kiderült, hogy még az autóbaleset alkalmával valószínűleg olyan enyhe belső vérzéseim voltak, amik problémát akkor nem jelentettek, de összenövéseket eredményeztek. Mikor felnyitották a hasam, akkor látták, hogy minden belső szerv a medence területén, mint egy gombolyag fonal egy kupacban van, ami nem engedte, hogy a szülőcsatorna megfelelően kialakuljon. Ha így beilleszkedik teljesen a fiam, elveszítettem volna. De óvták az Istenek, mert a sarkára tekeredett köldökzsinór meggátolta ebben.

A fiam számára máshol nyílt meg az Élet kapuja, mint rendesen. Császármetszéssel jött a világra. Ha elmesélem majd egyszer neki, remélem meglátja benne a történet tanulságát: mikor már mindent megtettél, küzdöttél, megharcoltál, nem kudarc, ha külső segítséget kérsz. És remélem példa lesz neki arra is, hogy ha már nem megy tovább egyedül, számíthat a külvilág segítségére és támogatására is, mert az életben nincs egyedül és van kihez fordulni, ha kell.

Nem érzem csorbulni a szülés élményemet azért, mert így történt. Csodás utat jártam be a vajúdás alatt. És bár nem természetes úton szültem, megfogantam az élettel, kihordtam, végig éltem a kilenc hónap és a vajúdás minden mélységét és szépségét, majd egy gyönyörű gyermek, szerelmünk gyümölcse érkezett hozzánk... miért is lenne hiányérzetem?

Mivel a szülés folyamata egészen a tolófájásokig végig haladt, hormonálisan is minden megtörtént, ami szükséges, így nem volt gondom az első tejbelövelléssel és szoptatással, sem a babával való kötődés és kapcsolat kialakulásával. Mikor kiemelték a hasamból és megmutatták nekem én voltam a világon a legboldogabb és valószínűleg a legkábáb anya is egyben, de örültem, hogy magamnál vagyok... aztán az apukája mellkasára került, amíg engem megműtöttek még... alig vártam, míg végre megkaptam alig több, mint egy órával az érkezése után.

Egész éjjel nem aludtam, pedig a végkimerülés határára sodródtam a vajúdáskor. Mégis az izgalom és az öröm megtette hatását. Csak feküdtem az ágyban és boldog voltam. Nem volt gondolat, nem volt miért, nem volt fájdalom... csak boldog voltam. A gyermekem gyönyörű, él és egészséges!


Volt idő, amikor egy ilyen helyzetbe, amit megéltem, belehalt volna az anya és a baba is. Azt gondolom nem annyira ördögtől való a császármetszés, mert mi élünk. Persze ehhez kell egy megfelelő orvos is, aki kitartott mellettem, mikor már egy egész intézmény harcolt ellene, de akkor is teret tartott és kivárt az utolsó pillanatig. Örök hála érte! Szerencsére ő maga nem a klinika orvos gárdájához tartozott, így kvázi csak béreltük a szülőszobát, így nem volt beleszólásuk abba, mit, hogyan és mikor teszünk.

Két dolog miatt éreztem úgy, hogy ahogyan sokan mások, magam is megosztom a szülésem történetét. Az egyik ok az, hogy amikor várandós voltam nekem is sokat jelentett, hogy elolvashattam más nők tapasztalatát és élményeit. A másik pedig, hogy tudom, ahogy én is, sokan mások is rettegnek a császármetszéstől és azért imádkoznak, hogy csak azt kerüljék el. Kívánom, hogy meghallgassák imáikat, de ha mégsem... lehet császármetszéssel is teljesnek és szép élménynek megélni a szülés folyamatát. Semmivel sem kevesebb az a nő, aki így hozza világra gyermekét, még akkor sem, ha erre időnként lehet hallani utalásokat. Igen, a legideálisabb valóban a természetes szülés, de ha nincs más út és élet múlik rajta, akkor nagyszerű, hogy van lehetőség a beavatkozásra, hogy elkerüljük a tragédiákat. Nem a szülés utolsó pillanata a lényeg, hanem hogy megfogantál, kihordtad a gyermeket, megvajúdtál érte, életet adtál és ő egészségesen a világra jöhet. Hogy hol nyílt meg az Élet kapuja az anyai szív és a gyermek iránta érzett érzelmeinek tekintetében olymindegy... és ezt látni fogod, mikor először a szemébe nézel...

A szép szülésélmény nem azon múlik, hogy természetes úton, vagy sürgösségi császárral szülünk e, ahogy az anyai érzések sem azon múlnak, hogy a gyermek természetes úton, vagy lombikban, vagy inszeminációval fogant e meg. Akinek megadatott, hogy megélheti mindezt bármilyen úton módon, áldott. A szülés egy hosszantartó folyamat utolsó állomása. Élményét a várandósságra való készülés ideje, a 9 hónap várakozás, a lélek ünneplőbe öltöztetése, a lelki-, és spirituális felkészülés, hozzáállás és mindezek együttes minősége határozza meg, teszi széppé és az, hogy fejben és lélekben mit viszünk magunkkal a szülőszobára. Ami ezeken kívül még elengedhetetlen feltétele a szép szülésélménynek az az, hogy szeretetteli és megtartó, támogató és gondoskodó közeg vegye  körül a szülő nőt. Nekem mindez klinikai körülmények között is megadatott. 

Köszönet érte mindenkinek, aki velem volt az úton!

Kívánom minden nőnek, hogy akár természetes úton, akár császármetszéssel hozza világra gyermekét legalább ilyen szép szülésélményben legyen része!

A fiam, Regős. Világrajötte után néhány órával. 

Kiút a Labirintusból - Anyává születni

A várandósság, a szülés, az anyává válás részei, állomásai egyazon Labirintusnak. A Labirintusnak, melyen ha végig haladunk többé már semmi sem lesz olyan, mint azelőtt volt. Egy új élet, egy gyermek, egy új nő, asszony, anya születik egyidőben. 

A várandósságom kilenc hónapja olyan volt, mint amikor a tenger hirtelen visszahúzódik egy világ rengető szökőár előtt. A figyelmem fokozatosan, de egyre inkább befelé fordult. Először a figyelmem a testemre irányult, majd a bennem növekvő életre, a gyermekemmel való kapcsolódásra, majd a szülésre való készülődés és azt követően maga a szülés végképp és visszavonhatatlanul magamba húzott, hogy az átélt élmények hatására bejárjam más állapotom által egészen különleges fényben megnyilvánuló lelkem ösvényeinek rejtélyesen kanyargó útjait. 

Szerencsés vagyok. A párom minden hátteret és támogatást megadott ahhoz, hogy teljes mértékben megélhessem a folyamatot, s benne legyek teljes lényemmel egészen. Minden, ebben a belső labirintusban tett lépés átformált engem és a világomat is. Leírhatatlan, átadhatatlan, elmesélhetetlen élmények érleltek a várandósság szakaszában. Éreztem, ahogy erő gyűlik bennem napról napra, hogy húz, von a mélybe, s hullámai felszínre vetettek mindent, amit még meg kellett értenem ahhoz, hogy az anyám gyermekéből, a gyermekem anyává válhassak. Valóban labirintus járás volt...

Aztán, mikor éppen a születésnapom hajnalán beindult a szülés, lassan megérkeztem a Labirintus legkacifántosabb, legmélységesebb szakaszába... még mindig befelé haladtam... az egyre erősödő fájások örvényei elemi erővel borítottak el. Sötét, meleg, szépségesen véres, misztikus, életnedv szagú, vonagló, nyers erő, bensőséges önátadás volt a vajúdásom 18 órája. Elemi erők mozdultak. Olyan erők, amelyek a kiáradás pillanatában halált épp úgy lettek volna képesek hozni, ahogy életet.

4 hónap telt azóta el. A szülés előtt azt gondoltam, hogy ilyenkorra már "kint" leszek, annak ellenére, hogy tisztában voltam vele és fel is készítettek rá, hogy a kiút a Labirintusból lehet, hogy hosszabb lesz, mint a kilenc hónap felkészülése és a szülés folyamán megélt befelé fordulás. 

A gyermekágy 6 hete alatt nem indult meg bennem a kifelé kommunikáció... nem éreztem késztetést, hogy beszéljek a szülésélményéről, a babámmal való kapcsolódásról, a szoptatás gyönyörűégeiről és a megannyi új élményről. Hogyan is lehetne elmesélni, átadni, érzékletetni ezt a sok csodát, melyek pillanatról pillanatra bontkoztak ki a szemem előtt és a szívemben.

Anyává válni talán úgy tűnik, egy pillanat műve... világra érkezik a gyermek, magadhoz öleled és ott vagy, azzá váltál, kész vagy: édesanya lettél. De ez nem feltétlenül ilyen éles és ilyen egyértelmű változás. Az első hetekben belecsöpenve egy teljesen új életbe és új szerepbe nem is tudtam gondolkodni ilyesmin. Kitöltötte minden percem a rengeteg újdonság és persze a most már tudom, hogy teljesen természetes aggodalmak: eleget eszik? van elég tejem? túl sokat alszik, vagy keveset? miért sír? mit csinálok rosszul? stb... valószínűleg minden anyának ismerősek a kezdeti bizonytalanságok kialvatlansággal párosult, többnyire felesleges aggodalmai. Mindezt persze enyhítette minden pillanat, amikor csak álltunk és néztük és csodáltuk és felfedeztük az apukájával az életet, amit közösen hoztunk a világba. 

Sosem, egy pillanatra sem ijesztett meg a gondolat, hogy soha nem lesz már minden ugyanolyan mint azelőtt. Nem cseréltem volna vissza az újat a régire. Főként, mert olyan töltést vitt az életünkbe a fiunk, olyan csodákkal ajándékozott meg és annyi örömet lelünk benne, hogy üresnek tűnik az idő, amikor még nem volt, annak ellenére, hogy tartalmas életet éltünk korábban is, mégis összehasonlíthatatlan. 

Tartalmas életet, aminek része volt a hivatásom is. A blog írása, a női körök, a női programok vezetése, amit nagyon szerettem csinálni. A megváltozott új életben, ha valami kihívást jelentett, akkor leginkább az ehhez való hozzáállás ki- és átalakítása és a helyes balansz  beállítása és egy időre való teljes elengedése. 

Mikor Regős még a pocakomban volt, úgy gondoltam, annak nincs semmi akadálya, hogy majd időnként hétvégi programokat tartva folytassam, amit érkezése előtt is tettem. Nem gondoltam, hogy néhány óra női műhelymunka, vagy előadás megtartása problémát jelenthetne. Azt hittem 3 hónap után már biztos igényelni is fogom a "kikapcsolódást", a női kört és a közeget, amiben korábban mozogtam. Nem is sejtettem mekkorát tévedek. 

Bármennyire is imádom, amit csinálok nem vetekedhet a fiammal eltöltött egyetlen pillanattal sem és 4 hónap alatt még egyetlen egyszer sem jelent meg a vágy bennem arra a bizonyos kikapcsolódásra. 

Ahogy közeledtek a programok időpontjai egyre feszültebb lettem. Éreztem, hogy vonz a régi, de visszatart az új. De leginkább azt éreztem, hogy a kettő nem kompatibilis, legalábbis még nem. 

A fiamhoz való hozzáállásomból adódóan kitölti minden percem. A szeretgetések, a szoptatás meghitt pillanatai, a tornázás, a játék, a mesék, mondókák és énekek, az ápolás és gondoskodás teljes embert kíván, sőt néha kettőt... de nem is tudnám fél emberként csinálni. Teljes odaadás, teljes önátadás. Bizos más anyukák is alátámasztják: ezeken kívűl az ember nem is igazán képes másra. Minden más tevékenység közben ott van nála a figyelmem, a gondolataim, s még ha tehetném, hogy másba kezdek, mert épp alszik, vagy az apukájával van, akkor is inkább gyönyörködve nézem. És erről még néhány órára sem vagyok képes lemondani, amit igényelne a felkészülés és maga a programok megtartása is.

Érzem, hogy még bent vagyok... még tart a kiutam, a kiutunk a Labirintusból. A visszatérés cseppet sem olyan könnyű. Először nekem kell felfedeznem és megismernek azt a nőt, akivé anyaként lettem, mielőtt mások felé tudok fordulni újra, segítő, támogató, megtartó nővéreként mindazoknak, akik felkeresnek, eljönnek hozzám. A Labirintusból való kifelé haladás épp olyan szakaszos, mint a befelé út. A figyelem a szülést követően a gyermekemre, majd kettőnkre, majd önmagamra irányul lépésről lépésre, s egy következő lépés, mikor majd készen állok teljes szívemmel és figyelmemmel kifelé fordulni új minőségemben is... az már a küszöb, a  világba való visszatérés momentuma. De addig: "mindennek rendelt ideje van". Számomra ez most elsősorban az anyaság ideje. A talán soha vissza nem térő pillanatoké, amiket érzem, hogy nem szabad elszalasztanom, mert a legnagyobb kincset jelentik az életünkben.

Regős és hármunk új élete végtelen nagy ajándék. A mindent jelenti számomra. Hogy is hihettem teljesnek az életem korábban? Éppen ezért döntöttem úgy, hogy minden meghirdetett programom lemondom. Botorság volt a részemről azt gondolni, hogy már készen állok. A következő tavaszig biztosan nem.

Anya lettem. Élethozó, tápláló, az életnek teret tartó új nő. Önmagam számára is eddig csak papírról, az intellektusból ismert aspektusom elevenedik meg bennem. Talán soha ilyen egyértelműen nem éreztem, ahogy munkál bennem "a Nagy Átváltoztató". Jelen szeretnék lenni, jelen kell lennem ebben.  A folyamatban épp úgy, mint a fiam életre ébredésének pillanataiban. Épp ezért nem sürgetem magam... lassú léptekkel haladok kifelé Labirintusom járataiból...



Egy sima, egy fordított

Az életről és a világról alkotott első benyomásokat az anyáktól kapják a gyermekek. Az első napok, hetek, hónapok és első élet évek erős szimbiózisa adja a személyiség alapjait és alapvetéseit. A szeretet, a gondoskodás, az összetartozás és egység élményét, amely később a világhoz  és az emberekhez fűződő viszonyukat, érzelmi világukat, kapcsolataik és kapcsolódásaik-, valamint az élet színpadán való szereplésük minőségét meghatározzák, általuk élik át. Így, a társadalom szövetét alkotó minták formálásában a nőknek jelentős szerepük van.

Nem csak mint az Élet Kapui, biztosítói a végtelen életfolyam szüntelen áramlásának, hanem az anyai minőség és a hozzá kapcsolódó szerepeik okán közvetlenül meghatározói a jövő nemzedékét alkotó egyének etikai-, morális-, érzelmi-, pszichés-, és szellemi értékrendjének, kultúrájának, közvetett módon pedig  a társadalom mentalitásának. Ez nem kis felelősség. Hozzáállásunk, szemléletmódunk, átadott energiáink milyensége által olyan magokat ültetünk gyermekeinkbe, melyek determinálják azt, hogy milyen emberré válnak, s milyen világot hoznak létre és élnek meg maguk körül.

Ahogy a női szerepek az emberiség történelme során, úgy az anya, mint minőség és az anya, mint szerep- és feladatkör is egyaránt sérült. A férfi és női minőség egymásból fakadó torzulásával megélése, kifejeződése, neki tulajdonított jelentősége megváltozott, s ez meg is látszik a mai társadalom működésén, az egyén és a tömeg viszonyán, az egyéni felelősségvállalláson és az általános élethez való hozzáálláson, de leginkább a klasszikus és alapvető emberi értékek pillanatnyi hanyatlásán.

A pszichés próblémák, az életvezetési nehézségek, a párkapcsolati konfliktusok nagy részének az anyától érkező benyomások, a tőle származó sérülések, az anyából fakadó hiányok, a tőle átvett téves konklúziók adják a hátterét.


Egészen egyértelműen látható a világban, hogy a nők önmaguk újra pozícionálása végett éppen jelentős forradalmat élnek meg, mely leginkább arra irányul, hogy újra felfedezzék, megismerjék, kinyílvánítsák önmagukat, s gyógyítva az elmúlt évszázadokban szerzett kollektív sebeiket, új mintákat hozzanak létre, mely ősi ösztöneik életrehívásán, elfeledett hangjukhoz való visszataláláson alapul. A cél ezúttal nem a nemek közötti hierarchia átrendeződése, sokkal inkább a közöttük való egyenlőségen alapuló együttműködés megteremtése, de még inkább a nőiség testi-, lelki-, szellemi teljességének megélése.

Új mintákat keresünk, melyek sokszor nem is igazán a szó szoros értelmében újak, inkább, felelevenítettek, sok tekintetben a törzsi kultúrákból, a békeidőkből visszaidézettek. Körülnézve a spirituális élet palettáján egyre színesebben bontakoznak ki azok a lehetőségek, melyek a nő, a nőiség gyógyulását kívánják támogatni,  melyek vsszavezetik a nőket nem csak a természetes nőiséghez, de annak legmélyebb mélységeihez a méh tanításokhoz, a női erők forrásához.

A folyamatosan változó, s egyre inkább megváltozott női mintákból új anyai minták is fakadnak. A mostani édesanyák nagyrésze szakított azokkal a régi Spock-i elvekkel, amelyek ma már elavultnak, ridegnek és egyáltalán nem baba pártinak számítanak.   Ez, a baba gondozásban, nevelésben tett változás is része a nők forradalmának. Egyre inkább célunk, hogy figyelembe véve a csecsemők valódi igényeit   hosszan szoptassunk, hogy a megfelelő közelséget biztosítsuk gyermekünknek az együttalvás és hordozás által, s hogy a kötődő nevelés elveit követve érzelmileg stabil, magabiztos, életbátorsággal rendelkező felnőtt életet alapozzunk meg. Mindez túlmutat az egyénen. Sokunkban válik tudatossá, hogy a jövőt valóban gyermekeink jelentik és legszentebb feladatunk segíteni őket abban, hogy olyan emberekké teljesedjenek, akik más világot teremthetnek, mint amilyen úton jelenleg haladunk. S mindennek alapja az anyaméhben és az élet első éveiben szilárdul meg. Ma már nem csak a pszichológia, de a tudomány is alátámsztja ezeknek az elveknek, sőt már a szülés és születés minőségének meghatározó szerepét, mely kihat a gyermekek egész életére, s annak minden szintjére.

Ha megfigyeljük ezek a "régi-új" elvek leginkább a mesterséges, a művi irányokkal szakítanak. A nevelési elvek a fej helyett a szívben fogalmazódnak meg. A nők anyaként is megtanulnak ösztöneikre hallgatni, élni azokkal és használni őket. Kinek működhetnének jobban az ösztönei, mint egy édesanyának... Korábban preferálták, hogy a babákat az órához igazodva, az anyai és a mellbimbó érdekeihez mérten, előre kiszámítható módon és időbeosztással szoptassák, adott esetben az anya mellét cumik és cumisüvegek által pótolják, vagy hogy szintén az anya igényeihez és kényelméhez igazítva külön szobába szoktatva altassák, vagy épp sírni hagyják. Mindezzel az induló kis életet már is rideg keret közé szorították, s az anyai melegség és az anyával való mély, érzelmi kapcsolódást jelentősen torzították, de az anya gyerek kapcsolaton túl a személyiség fejlődését is károsan befolyásolták, hiszen a gyermek az első időkben önmagát anyjával egységben éli meg egészként. Mindezeken változtatni nem romantikus álmodozók hóbortja.

Mikor ezeknek az elméleteknek a mentén figyeljük meg önmagunkat, vagy túl önmagunkon társadalmunkat, tisztán felfedezhetőek olyan vonások, melyek kifejlődése, kifinomodása az anyai hozzáállás és az anyával való szoros szimbiózis és mély érzelmi kötődés, vagy épp annak hiánya a feltétele. Vegyük szemügyre, hogy a régi nevelési elvek milyen társadalmat eredményeztek és az új irányok milyen  kiteljesedést jeleznek elő.


Az anyaság szakrális minőség. Alapja a feltétel nélküli szeretet. Eszköze a feltétel nélküli odaadás és önátadás, az első időkben bizonyosan. Ösztönből és a női lélek mélyégeiből kibontakozva a nőiség, a női lét legszebb ékköve. Egy édesanyát nem az értelemből, intellektusból fakadó tudás, hanem az érzelmek teszik azzá az egyedi és pótolhatatlan lénnyé, amely az életet a fogantatástól az önálló életig, vagy akár azután is, puha ölében tartva biztosítja gyermeke számára a megfelelő feltételeket, érzelmi biztonságot és hátteret. Ennek megéléséhez nincs másra szükség, csak ugyanarra az ösztönösségre, melyre nőiségünk kibontakoztatása közben is törekszünk. Az ösztönösségre, mely teret enged a belső hangnak, amely a nőt zsigeri bölcsességgel ruházza fel, s képessé teszi arra, hogy túllépve önmagán azt és úgy adja gyermekének, amire és ahogyan neki és nekik szüksége, szükségük van. TERMÉSZETESEN...

VEZETETT "CiklusMeditáció" - gyakorlat az ovuláció idejére

Kedves Holdköszöntők!


Bár már nem terveztem tavasznál korábban újabb gyakorlati bejegyzést, ez a meditáció még kikívánkozott belőlem... bízom benne, hogy ahogy a többi vezetett meditáció/relaxáció, úgy ez is hasznotokra válik!

A CiklusMeditáció© sorozat 3 téma feldolgozásával és a hozzájuk kapcsolódó 4-4 meditációval kívánja a nőiségben való tudatosság kiteljesedését és gyógyulását segíteni és emelni.

A felvételen hallható gyakorlat inspiráció arra, hogyan használd fel a ciklus ovulációs idejében a petefészekben ébredő női erőt, hogyan támogasd terveid és álmaid megvalósulását. A gyakorlat során ennek a női erőnek az alkalmazását, valamint a teremtésnek való tér-tartás módját, mágikus útját sajátíthatod el... lehetőséget ad Méhed energiáival való kapcsolódásra és munkára. Utat mutat, hogy jól használd fel ezt a benned szunnyadó hatalmas őserőt...


Ha szeretnél a női ciklus 4 fázisával, a női életkör 4 évszak által megjelenített szakaszával, és a 4 fő női archetípus minőségeit, erőit hívó meditációval megismerkedni, hogy életre szólítsd, megéld és használd azok energiáit, mindig a megfelelőt a megfelelő időben – keresd a tavasszal induló CiklusMeditáció© on-line tanfolyamot a Holdköszöntő terében!



A meditációs gyakorlat megtalálható még mp3 formátumban a Soundcloud-on is, ha szeretnéd telefonodonról hallgatva kényelemesen, mindig elérhetően végezni a gyakorlatot!

https://soundcloud.com/holdk-sz-nt/ciklusmeditacio-vezetett-gyakorlat-az-ovulacio-idejere


További eredményes és 
áldott "MéhbeMerülést" kívánok mindenkinek!

YOUTUBE CSATORNA: 
SOUNDCLOUD: 


Ezek a hang- és video csatornák a továbbiakban közvetlenül elérhetőek 
a FACEBOOK oldalon keresztül is: 

A kreatív erő megkövült gyöngye - a MIÓMA

A nőgyógyászati problémák, női szerveket érintő kóros elváltozások nagy százalékát teszik ki olyan, sokszor pszichoszomatikus eredetű képletek, mint a PMS - ami a nőiség elfogadásával és megélésével-, a PCOS - a termékenységgel és el nem sírt könnyekkel-, vagy az endometriózis - amely tipikus versenybetegségként az élet férfias minőségű elveinek irányába való megfelelési kényszerrel hozható összefüggésbe (röviden és kissé lesarkítva).

A nők egyik alapvető, sőt kollektívnak is nevezhető lelki- és életvezetési problémáját, a kreatív erő elfojtását, meg nem éltségét, az önmaguk őszinte kifejezésének hiányát és a kapcsolatok gyermekvállalási konfliktusait a női szervek betegségei közül  a miómák, vagyis a kötőszöveti-izomdaganatok jelenítik meg. Sok nő küzd ezzel a betegséggel, hiszen alapvetően arra vagyunk kondícionálva, hogy olyan viselkedés mintákat sajátítsunk el és éljünk meg, amelyek leginkább megfelelnek a társadalmi elvárásoknak és szerepvállalásoknak és a legkevésbé sem vagyunk arra ösztönözve, hogy önkifejező, kreatív életet éljünk, s ünnepeljük a nőiségünkbe alapvetően kódolt sokféleségünket. Az alkotással és önkifejezéssel kapcsolatos érzelmi elfojtásainkat pedig leginkább női szerveink veszik magukra, s itt alakulnak ki a női lélek segélykiáltásaként betegségek azoknál a nőknél, akik mások-, vagy önmaguk által gátoltak alapvető természetük egy fontos részének megélésében. 

Sajnos manapság sok tekintetben még mindig ott tartunk, hogy a legtöbben a nőket, mint a családi érdekek és értékek önzetlen szolgálóját és kiszolgálóját,  az utódok biztosítóját látják, látnák a legszívesebben. Az önmagát megélő, önállóságra törekvő, önállóan is életképes, önkifejező, egyediségét és egyéniségét kibontakoztató nő, akinek vannak megvalósítandó víziói, álmai, elképzelései, melyek nem feltétlen egyeznek a nők számára kijelölt utakkal, gyakran szembesülnek a társadalom, a közösség, a család rosszallásával. A kreativitás és önkifejezés, önmegvalósítás megélésének vágya és a külvilág között fennálló konfliktus alkalmas arra, hogy megtörje a nőt, s a lelki elfojtások kierőszakolásával elindítsák a kóros szervi folyamatokat is, melyben az elfojtott alkotó, teremtő erő, mely mindenképpen szeretne megnyílvánulni, sokszor kreatív szervi kitüremkedések formájában, azaz miómákban jut kifejeződésre. De a kreatív erőt azonban sokszor a nők saját maguk fojtják el önmagukban azzal, hogy vélt vagy valós kötelességeik teljesítése közben nem hagynak elegendő teret annak, hogy saját örömükre alkossanak, belső világuk képeit, álmaikat, érzelmeiket kreatív tevékenységek, teremtő folyamatok formájában megéljék és kifejezésre juttassák. 

Sokszor látom, hogy a modern élet elvárásainak megfelelni akaró nők, vagy azok akik  átmenetileg, vagy tartósan kényszerpályákra sodródtak életútjukon,  elveszítik azt a fajta gyermeki játékosságukat, amely egyébként alap szükséglete a női léleknek. A játékos alkotásban legalább egy rövid időre feloldóhat a keretek közé szorított személyiség. Ezáltal vagyunk képesek megélni, kiélni magunkból a hétköznapkban elfojtott, de bennünk ösztönös szükségletként munkáló alkotó, teremtő, kifejező, megnyilvánító késztetéseinket, ösztöneinket, melyek arra irányulnak, hogy életre hívjunk és világra hozzunk valami újat... valamit, amit a szellemi világból emelünk át a fizikaiba... a láthatatlanból a láthatóba... 

A női teremtő, alkotó erő és energia a női szervek területein keletkezik, általuk fejeződik ki, nyilvánul meg. Fizikai szinten ennek folyamata a megfoganás, az élet kihordása és világra hozása, amely lelki folyamataink  és az alkotási ösztönünk szinonímája is. Ezért van, hogy a miómák kialakulásának oka sokszor a gyermekvállalással összefüggésben is keresendő. A gyermekre vágyó nő, akinek lehetőségei vagy körülményei nem adottak a várandós állapot megéléséhez, van hogy a miómát, mint méhüknek gyümölcsét "növesztik". Érdekes, hogy a női lelket kevésbé figyelembe vevő orvostudomány megnevezésében öntudatlanul is utal erre, amikor esetenként a miómát mérete szerint "x" hetes terhességnek megfelelő besorolásban határozza meg.  

Méhünk aktivitása, ahogy szervi szinten, úgy energetikailag is ciklikusan ugyan, de folyamatosan aktív munkában arra törekszik, hogy megformálja, megérlelje, kifejezze, életre hívja a nő legmélyebb vágyait. Elfojtott ösztönkésztetéseink, elhessegetett vágyaink, és kiszínezetlenül hagyott álmaink nem nyom nélkül vesznek el. Az önmagunkról való lemondás, az élettel, vagy tágabb-, szűkebb környezetünkkel való megalkuvás okán haldoklásra ítéljük zabolátlan női lelkünket, miközben méhünk torzult működésbe kezd, s kreatív erőnk kövé dermedt gyöngyei, a miómák kezdik szűkíteni, "díszíteni" alkotó terét.

A méhükben miómát hordozó nők egyik fontos feladata, hogy felszabadítsák és megéljék a beblokkolódott kretív méh erőt. Ha mindennapjainkban szánunk alkalmat arra, hogy minimális "én-időt" szakítsunk ki, melyben megengedhetjük magunknak a felszabadulást a szabályok, sablonos minták, közhelyes sztereotípiák, korlátok, elvárások és a megfelelés kényszere alól, s átadjuk magunkat önmagunk kifejezésének és megélésének, a női intuícióknak, lelki finomságainknak, s teret nyitunk a női lélek lehetőségei, adottságai, a benne rejlő szépségek számára az áramlásnak és a bensőnkből való  kiáradásnak, akkor gyógyító folyamatokat élhetünk meg önmagunkban. 

A mióma tüneteinek enyhítését és gyógyulását a lelki háttér feltárásán és megértésén túl, mely a gyógyulás és a helyreállított egészség maradandó fenntartásának feltétele, alternatív lehetőségekkel is támogathatjuk. Ilyen például a:

- D-vitamin kúra, mely a legtöbb sejtburjánzásos betegség esetén jótékony hatást fejt ki
- a Yam gyökér kivonat alkalmazása, mely a hormonháztartás egyensúlyának helyreállítására irányul
- egyéb természetes progeszteron kúra, a háttérben álló esetleges ösztrogén dominancia okán
- a ricinus olajjal, vagy ligetszépe olajjal végzett méh masszázs, illetve méh pakolás, mely megelőzi, sokszor megszünteti a menstruáció idején jelentkező kellemetlen tüneteket
- gyógynövények alkalmazása, melyek támogatják a méh és a hormonháztartás egészséges működését, valamint segítik a stresszoldást
- étrendi változtatások, melyek nélkülözik a méh számára ártalmas ételeket
- valamint a megfelelő és rendszeres mozgás

A mióma kialakulásához hozzájáruló további fizikai-, lelki- és mentális okokról, folyamatokról, valamint a tünetek enyhítését és a gyógyulást támogató alternatív lehetőségekről, módszerekről, valamint alkalmazásukról bővebben és átfogóbban szó esik majd a MÉH GYÓGYÍTÓ tanfolyamon, melyre szeretettel várok minden érdeklődőt. 


Kapcsolódó blogbejegyzés: Méhünk el nem sírt könnyei
A HOLDKÖSZÖNTŐ BLOG egyéb bejegyzései "Méh gyógyítás" témában elérhetőek itt:
Méh gyógyítás

A Labirintus járataiban 1. - A Méh Labirintusa

A Labirintus, mint motívum archaikus kép az emberiség tudattalanjában, melyet mítosz és kultusz teremtő fantáziánk hívott életre. Megjelenik az építészetben, képzőművészetben, irodalmi alkotásokban, pszichológiában, önismereti munkában egyaránt. Általa megjelenítődik az alvilág, a hasüreg, a tudatalatti, a szülés és születés folyamata és az anyaméhben, mint spirituális térben végzett belső alkímia, vagy mágikus, szakrális női tevékenység is. Egyúttal belső projekció, amely gyakran álmainkban jut kifejeződésre.

Az útvesztő járatainak bejárása sorsfordító és a személyiséget alapjaiban megváltoztató folyamat, amelyből sosem akként térünk vissza, akiként beléptünk kapuján.
"Facilis est descensus Averno - könnyű a leszállás az Alvilágba - sed revocare gradum hic labor hoc opus est -, de visszatérni onnan, fáradságos munka" - írja Vergilius, amikor Aeneas az Alvilág bejárására készül. 
A Méh Labirintusának bejárására nem csak az áldott állapot szülő nőt átformáló és születendő gyermeket megformáló energiái szólítanak. Bejárni újra és újra méhünk ösvényeit, bemerészkedni néha felfedezetlen tájaira olyan "hősi út", melyen végighaladva semmi sem lesz többé már olyan, mint amilyen azelőtt volt...

Mi nők a várandósság és szülés folyamán, vagy "MéhbeMerülő" belső munkáink alkalmával (olykor tudatosan, olykor ösztönösen, tudatosság nélkül), de ha valódi fejlődésre vágyunk mindenképpen elkerülhetetlenül járjuk be méhünk labirintusának bonyolult járatait. Megtapasztaljuk, hogy középpontjába csak akkor érkezhetünk meg, ha képessé válunk folyamatosan, újra és újra az elengedésre... ha merünk letérni megszokott utakról ahhoz, hogy egy másik útra léphessünk, mert csak így juthatunk el méhünk legmélyebb mélységeibe, ahol személyiségünk és női esszenciáink legértékesebb kincseit tárhatjuk fel. Az egyenes vonalat sokszor fel kell adni, a görbe, vagy kerülőnek látszó út javára ahhoz, hogy eljussunk belső világunk útvesztőjének közeppontjába, de az útnak ekkor még messze nincs vége...

Szülés és születés labirintusa - önmegvalósítás

A láthatatlan világból életre vágyó lélek fizikai világba való belépésének, megtestesülésének egyetlen lehetséges útja az anyaméhben való megfoganás  és a benne végigélt materializálódás, formálódás, majd a yoni csatornán való áthaladás és kijutás. Ez a folyamat maga a valódi várandósság szakaszainak ténye, s egyúttal a női önmegvalósítás szinonímája is, mely a Méh szakrális terében való megmerítkezést jeleníti meg. A női lélek útvesztőjén, a Méh Labirintusán való keresztül haladás alap feladata az önmagát és ösztöneit gyógyító nőnek, aki nem kevesebbet, mint valódi, szabad, zabolátlan önmagát kívánja világra hozni.

1. szakasz - foganás és formálás

Az, ami a biológiai folyamatban a megfoganás, az a nő szellemi utazásának előkészülete, "MéhbeMerülésre" való felkészülése. Mítikus történeteink és meséink nyelvén annak pillanata, amikor elszánva magát felkerekedik a kiválasztott, a hős, hogy vállalja a kihívással, az ismeretlennel való szembenézést és elkerülhetetlen küldetésének teljesítésére indul. Olyan küldetésre, amit senki más nem teljesíthet helyette. Magához veszi útravalóit, amelyek eddigi életéből merítve, mint a hamuban sült pogácsa táplálják, majd az út során mellé állnak segítők, vagy épp olyan eszközökre tesz szert, vagyis képességeket és készségeket talál önmagában, melyek támogatják sorsa beteljesítésében. A várandósság ideje ez a fajta folyamatos előrehaladás és gyűjtögetés a labirintus járataiban. Befelé haladás, befelé fordulás, amely a külvilágtól egyre távolabb szólítja, belső világában egyre mélyebb alászálllásra ösztönzi a nőt. Felfedező útja során megismeri erőit, rejtett képességeit és újra definiálja önmagát. Fontos pillanat ez. Megkezdődik a számvetés, a mérlegre helyezés, a szétválogatás és szétválasztás, az önfelismerés...

2. szakasz - vajdás és szülés

A várandósság 9 hónapja után a nő a benne megformálódott új élettel vajúdni kezd. Elkezdődik a szülés és születés folyamata. Világra kell hozni, a létezésbe kell engedni mindazt, ami megformálódott, ami életre vágyott. Ebben áll az első megpróbáltatás. Az önmagával vajúdó nő, akkor képes valódi önmagát világra hozni, ha szembenézett sorsával, megfelelően integrálta és fogadta el önmagában tett utazása során megélt tapasztalatait. Ha megfelelően engedett, elengedett és vállalta az útja során felmerülő kihívásait. Ha képes volt őszintén szembesülni és szembenézni eddigi életével és életútjának hamisságaival, tévedéseivel és megtévesztettségével. Ha készen állt a végső megpróbáltatás mindent elemésztő nehézségét, fájdalmát megszenvedni, elviselni és  hullámaiban teljesen elmerülni, vagy épp tisztító tüzében elégni... ekkor kapja meg a "nagy beavatást".

3. szakasz - a visszatérés

De a nagy átváltozás, a felszínre emelkedés, a mélyből, vagy a labirintus járataiból való visszatérés a megszerzett kincseinkkel lesz mégis a végső, a legnagyobb próbatétel, melyet a külvilág szereplői és a korábbi megszokások állítanak elénk. A mások és magunk által megszokott és elvárt szerepeink-, szerepkényszereink, bevett játszmáink és mások velünk folytatott játszmái, a felvett-, ránk ruházott, vagy tévesen kialakított viselkedés mintáink fogságából való szabadulás a mélyben megszerzett tudás valódi erőpróbája nem csak a gyermeket szülő nő, de a valódi önmagát világra hozó nő számára is.

A labirintusban tett utazás során megküzdünk kincseinkért, de kint újra bizonyítanunk kell, hogy valóban kiérdemeltük őket. A kérdés: tudunk-e, merünk-e akként a nőként tovább élni, aki mélységeibe alászállva, démonjaival megvívva, félelmeivel szembenézve, kihívásait leküzdve, méhének katlanjában edződve és megerősödve, önmagában lényének lényegére ismerve, s az abban való tudatosságban kiteljesedve tér vissza, s meri, sőt kész elengedni mindazt, ami volt, hogy végérvényesen és visszavonhatatlanul önmaga lehessen...

Kívánom minden nőnek, hogy így legyen! 
© Holdköszöntő