A teljességében megélt NŐISÉGÉRT - www.regosvolgyiregina.hu

Két világ között - hogyan szüljünk?

A várandós léttel bebocsájtást nyertem egy számomra eddig ismeretlen és új női körbe, melyet maguk a kismamák és az őket ellátó szakemberek, segítők, támogatók, kísérők alkotnak. Kismama jóga, szülésfelkészítés, vajúdástámogatás tanfolyamok és workshopok eddig ok híjján érdektelen világa és ismeretlen közössége kezd egyre inkább ismerős közeggé szelídülni. Nagyon sokfajta tudással és ismerettel gazdagodtam, rengeteg jól használható praktikumot sajátíthattam el, amiért nagyon hálás vagyok és azért is, hogy lelkes, neves, nagy tudású és hiteles nőket ismerhettem meg a legtöbb programot vezető személyében... mégis vegyes érzelmeim vannak...

A szülés és születés élménye a baba és a mama számára is meghatározó pillanat, amely közvetlen és közvetett módon befolyásolja, de legalábbis hatást gyakorol a baba-mama kapcsolatra, az életbe lépő baba érzelmi világára és egészségére, a nő anyaságához való hozzáállására, ahhoz fűződő érzelmeire, megéléseire, önértékelésére, lelki egyensúlyára, közvetett módon teljes nőiségére. Ezért is nem mindegy: hogyan, hol és milyen körülmények között, milyen szellemiségben hozzuk világra gyermekünket. 


Mikor erről beszélgettünk a párommal és döntésre készültünk, szerencsére mindketten egyetértettünk abban, hogy középutas megoldást keresünk, tehát szeretnénk egy olyan ideális megoldást találni, amelyben megmaradhat a szülés és születés szentsége, természetessége, háborítatlansága, de nem kockáztatjuk az esetleges komplikációkból adódó krízis helyzetek által okozott traumát, tragédiát. Azt az ideális helyzetet képzeltük el a magunk számára, hogy a szülés meghitt körülmények között fog zajlani, de mégis biztosítottak lesznek a orvostudomány által kínált diagnosztikai, műszeres, szükség esetén életmentésre szolgáló eszközök és lehetőségek. Ehhez persze szükség van egy megfelelő orvosra, aki hozzáállásában, gondolkodásmódjában passzol az elképzeléseinkhez és persze egy dúlára, aki tapasztalattal rendelkezik és kísér bennünket az ismeretlen helyzetben már a kezdet kezdetén is, rámutatva milyen alternatív lehetőségeink vannak a felkészülés, vajúdás, szülés tekintetében, s nem hátrány, ha ők ketten képesek együttműködni. 

Az otthonszülés gondolatát mi elvetettük. Amikor erről beszéltem olyan nőkkel, akik a természetes szülés elkötelezett hívei, láttam a szemükben a csodálkozást. Nőiséggel, nőkkel foglalkozom, alternatív terápiákkal, jártas vagyok a nőiség szakrális vonatkozásaiban, akkor hogy hogy nem otthon akarom világra hozni a gyermekem, ahogy az "elvárható" lenne? 

...ekkor kezdett el feltűnni az, hogy mekkora szakadás van a két odal között, vagyis a szülés intézményesített formája és a természetesség képviselői között. Tartani kezdtem attól, hogy mennyire nehéz lesz a kettőt közös nevezőre hozni, ebben az esetben, amikor azt érzzük, hogy mindkét oldal által kínált lehetőséggel szeretnénk élni, vagyis szeretnénk természetesen és háborítatlanul, de a gyermekünk életét nem kockáztatva, biztonsággal szülni és nem megszakítani, megzavarni a folyamatot egy esetleges szülés közbeni kórházba rohanással, ha úgy adódik. A magunk részéről, a testem határait és adottságaimat, mentalitásomat és ézelmi világomat ismerve ezt tartottuk felelőségteljes döntésnek. 

Szerencsére elég hamar megtaláltuk azt a szülész-nőgyógyásznőt, akivel nem ütköztek a szüléssel kapcsolatos elképzeléseink és általa megtaláltuk azt a magánintézményt is, ahol pontosan úgy és olyan körülmények között biztosítják a szülés háborítatlanságát, nem csak szóban, hanem szerződésben rögzítve, ahogy elképzeltük. Örültünk. 

Elkezdődhetett a felkészülés alternatív oldala. Ami abból a tekintetből meglepő volt, hogy míg az orvosi és intézményes részről mi magunk nem tapasztaltunk elzárkózást a dúlával, méhlepénnyel, köldökzsinór elvágással, gátmetszéssel, szülésindítással, életmentés esetén felmerülő császármetszést követő baba-mama ellátással, illetve az "arany órával" kapcsolatos elképzelésinkben, addig a természetességet képviselő programokon nagyon sokszor ennek ellenkezőjéről hallottunk és bevallom sokszor több félelemmel jöttünk el a kórházi rémtörténetek beláthatatlan sorát hallgatva, mint amivel eredetileg odamentünk... hatalmas szakadék van a két oldal között és kicsit úgy érzem, hogy a történet átlendült egy pillanatra a ló túloldalára. 

Egyáltalán nem értek egyet a szülés medikalizálásával, hiszen a szülés nem csupán biológiai folyamat, hanem sprituális, szakrális esemény is, sőt inkább annak tartom... De azzal sem, hogy a kórházi protokoll, környezet, körülmény, orvosi jelenlét csakis rossz lehet és traumatikus élményhez vezet, míg az otthon szülés csakis szép és ugyan ilyen traumáktól mentes esemény lehet... 

Mindkét oldal a másikhoz való és önmagáról nyilatkozó szélsőséges közelítésétől igyekszem távolmaradni...

Hiszek abban, hogy mi nők ösztönösen tudunk szülni, nincs szükség arra, hogy vezessenek benne, inkább arra, hogy kísérjék támogató jelenléttel a folyamatot. Hiszek abban az erőben ami, ahogy mondani szokták "eljön ilyenkor a nőkhöz". Ezért mindenképpen fontosnak tartom magam is, hogy a közintézményekben történő szülésekkel és születésekkel kapcsolatban valamilyen módon szemléletváltásra kerüljön sor, hiszen egyértelműen látszik, hogy a legtöbb kórházban vannak szakmai és emberi problémák egyaránt. De azért nem csak és kizárólag problémás szülések és szülésélmények vannak... Nem érdemes elfelejteni, hogy egy szülés önmagában hordoz kockázatot és komplikációk, tragédiák mindkét oldalon előfordulnak sajnos, egyiknek sem sajátja, hanem a szülés velejárója. Nem feltétlen azért mert hibázik valaki, hanem mert a szülés élet és halál kapuja, ahol a folyamat az ellenkező irányba is fordulhat. És nem érdemes elfelejteni azt sem, hogy régen bizonyos helyzetekben a nők minden esély nélkül a túlélésre haltak bele a szülésbe, gyermekükkel együtt, viszont az orvostudomány az ilyen eseteket nagyban és jelentősen képessé vált kiküszöbölni, előfordulásukat csökkenteni, adott esetben veszélyeket előre látni, ami nem kis érdem...

Hosszasan lehetne firtatni a okait, és az okok forrásait a kórházak és orvosok jelenlegi heyzetét vizsgálva a politikai vonatkozásoktól az emberi hozzállásokig: jogi-, gazdasági-, személyzeti-, felszereltségbeli-, ellátottságbeli vonatkozásban, a szakmai ismeretterjesztés és látókör bővítés hiányának tekintetében, de erre való indíttatást éppen most, bevallom a szülésem dátumához rohamosan közelítve nem érzek... (Lehet, hogy önző vagyok, de jobban érdekel, mi és hogyan lesz a legjobb a születendő gyermekem és a magam számára... hogy vágnak- nem vágnak-... fájni fog - mennyire, hogyan nem... van protokoll és kötelező beavatkozás - vagy nincs... oxitocin: igen - nem... kibírom e - hogy leszek képes...stb.) 

Azt viszont érzem, hogy kismamaként okoz némi bizonytalanságot, hogy egy nő, egy gyermeket váró pár azt érzi, hogy két szélsőség közé került... és csodálkozásomra a szélsőségességet sokszor az az oldal is produkálja az eddigi, határokkal rendelkező tapasztalataim és meglátásaim szerint, amelyiktől a több biztatást és megerősítést vártam volna, valamint megértést a támogatást a döntésemben. De sajnos volt olyan is, aki megkérdőjelezte azt is, hogy egyáltalán hihetek e az orvosomnak, az intézménynek... kikezdve azt a bizalmat, ami egy szülés előtt álló nő számára döntő fontosságú az orvosa felé.

Megértem, hogy a kórházi tapasztalatok és a mostanában előtérbe kerülő alternatív lehetőségek között még nem állt be az egyensúly. Megértem, hogy mindkét résznek sérülnek érdekei a másik által. Megértem, hogy mindkét oldal a maga létjogosultáságát és előnyét hangsúlyozza, bár azt nem, hogy azt miért csak a másik rovására tudja elképzelni. Azt viszont nehéz elfogadnom, hogy ez kismamaként bennem is konfliktus helyzetet, és érzelmi-, döntési bizonytalanságot eredményez. 

Ideális lenne kismamaként olyan  egynsúlyi helyzetet megtapasztalni, amelyben kölcsönös párbeszéd, tisztelet, a szülésben egymás helyének és szerepének, kompetenciájának fel- és elismerése valósul meg a két oldal között, ami egyenrangú együttműködést alapozna meg, bár tudom, hogy ez túlzottan idealista gondolat.

A mostanában a közösségi oldalakat elárasztó rémtörténetek terjesztését, a figyelem felkeltés okát egyfelől értem, másfelől pedig nem, mert kismamaként egyik másik olyan mértékben ijeszt meg, hogy halálfélelmem lesz, ha arra gondolok, hogy szülni fogok... ráadásul azért a nagy átlag nem ezekből a tapasztalatokból áll, mégis olyan képet adnak, hogy az orvos és a kórház rossz, gonosz és szinte a szülő nő legnagyobb ellenségei... míg az otthonszülésekről csak szép és megható élményű történetek keringenek zömmel... 

Néha azt érzem, hogy két oldal küzd a kismamákért... és az ide-oda civódásban végül csak a kismama és a születendő gyermekre való figyelés veszik el. Ez nem túl megerősítő egy egyébként is az ismeretlenben boldogulni és kiigazodni kívánó, sok tekintetben kiszolgáltatott helyzetet megélő szülésre készülő nő érzelmeit és magabiztosságát illetően, aki bizalmát fekteti adott esetben mindkét oldal képviselőjébe.

Hiszek abban mégis, hogy létezik az a középút, amire úgy vélem a magunk részéről a megfelelő intézmény, orvos, szüléskísérő tekintetében a párommal rátaláltunk, s amiben orvos-, intézmény és szüléskísérő dúla részéről is meg van a nyitottság, rugalmasság egymás felé, nem önös érdekeik, hanem a szülés, szülő nő és születendő gyermeke, valamint hivatásuk iránti odaadás miatt...

Jó lenne, ha egyszer majd eljutna oda Magyaroroszág is, ahol sok más ország tart már: hogy a szülés természetes folyamat, ami nem kötelezően és mindenáron kíván orvosi, vagy intézményes jelenlétet és a szülés körüli alternatív szakemberek megkapják az orvosok által az őket  illető és a szülés kísérésben betöltött szerepüknek járó elismerést és támogatást, ahogy megtörténik fordítva is, mert felismerik, hogy együtt hatékonyabbak a közös célok megvalósulásában. Ez segítene abban, hogy a szülés és születés a mostani medikális, biológiai folyamat besorolásából kikerülne és visszanyerné szakrális, spirituális jelentőségét, vagy legalábbis annak szemléletével kiegészülne. 

Jó lenne, ha eljönne az idő, amikor már az orvosok képesek belátni, hogy a tudományos, orvosi vonalnak csupán  csak a veszélyhelyzet esetén szükséges diagnosztikai, műszeres, életmentő háttér biztosítása által kell jelen lennie a folyamatban és többé egy orvos sem emelné magát ennél magasabb kompetenciába. 

Talán megérik majd mindkét oldalon a belátás, hogy lehet és kell párbszéd, együttműködés az élet, a gyermek és az anya érdekében, mert evidenciává válik, hogy a születés egy életen át meghatározó élmény, amelyet kórház, orvos és dúla egyaránt képes támogatni, biztonságossá tenni és élménnyé emelni, különösen együttműködésben. A két oldal így tudná a kismamákat magabiztossá tenni, támogatni és számukra a legteljesebb biztonságot nyújtani  testi-, fizikai-, lelki-, szellemi tekintetben egyaránt, s ezzel visszaadják a szülés és születés méltóságát.. 

 
De amíg nagy mértékű sárdobálás van, meg boszorkányüldözés, meg ellenségeskedés, addig ez biztos nem fog megvalósulni... és addig biztos nincs ez a történet jó úton... a sáros kezek szélsőségek felé terelhetik az ismeretlenben járó kismamákat és kispapákat. Manipulál és befolyásol esetenként mindkét oldal (nagy tisztelet a kivételnek!) anélkül, hogy az objektív választás lehetőségét biztosítaná, hogy mindenki az alapján hozhassa meg a maga felelősségteljes döntését, amit nem ideológiák és elvek alapján kell csupán méregelni és meghozni.

A kompromisszumra persze mindkét félre szükség van, de szép lenne, ha a természetes vonalat képviselő, nagy tudású bábák, dúlák, nők, asszonyok, anyák lennének előbb utóbb a bölcsebbek, hamár ők vannak közelebb a lélekhez és az esemény valódi jelentőségéhez és megtalálnák annak méltó módját, hogy ne árkot ássanak, hanem valamilyen módon hidat emeljenek a két világ között... 

2 megjegyzés

  1. Kedves Regina, hiszel abban, hogy a trauma elkerülhető, "megúszható"? Van olyan, hogy ha egy lélek tervében benne van egy ilyen esemény, így szeretne, vagy így tud megszületni, akkor azon a másik fél változtatni tud?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Anett! Azt gondolom, hogy vannak traumák, amelyek elkerülhetők és vannak, amelyek nem. Azok, amelyeket át kell élni ahhoz, hogy a rendeltetésünk szerinti életet éljük, azok megtörténnek mindenképp.

      Van olyan, hogy tud változtatni, de az nem biztos, hogy helyes is. Nem biztos, hogy jó az, ha megmentünk egy olyan traumától valakit, ami hosszútávon elősegítené a fejlődését. Mindazonáltal az is igaz, hogy aminek meg kell történni az meg is fog és, hogy valaki azért kerülte el a traumát, mert valaki olyan döntést hozott, hogy elkerülje az a nagy terv része e vagy sem, azt nem tudnám megmondani. Az életben olyan nagy erők hatnak körülöttünk, hogy véletlen nincs és pont úgy van minden, ahogy kell hogy legyen... mert az alap, a rend! De ez egy jó kérdés, mert pro és kontra is hosszasan lehetne vitát folytatni róla!

      Törlés

© Holdköszöntő