A teljességében megélt NŐISÉGÉRT - www.regosvolgyiregina.hu

Csak mi ketten...

Percekig néztem reggel, ahogy önálló életrekel a lassan dinnye méretűvé érő pocakom... ide-oda ugrál, egyik oldalról a másikra vándorol, itt-ott titokzatosan kitüremkedik, majd újra kisimul... Kedves, megható, meghitt, ahogy érzem mozogni magamban a gyermekem... mocorog, forgolódik, teret követel magának bennem az élet... egy új élet... valószínűleg napról napra egyre kevesebb sikerrel... 

"Helló Kisfiam! ...még egy pici kitartás és aztán találkozunk, s a most egyre csak szűkülni érződő tér megnyílik majd és végtelenné tágul számodra... abban várlak majd, hogy öleljelek és óvjalak, kísérjelek benne felfedező utad során" - biztatom, közben simogatom, ölelem, szeretem a pocakomon keresztül, majd megpihen rajta a kezem, ami mozdulatlanságában melegedni kezd és csak hagyom, hogy a melegséggel az iránta érzett szeretetem ereje is átáramoljon a világába. Odahúzódik ilyenkor, hol a fejét tolva, hol a hátát domborítva a tenyerembe...

A 16. héten kezdtem érezni valami furcsa ficergést, ami aztán egyre egyértelműbb fészkelődéssé, mozgolódássá, kapirgálássá, bennem cikázássá, s mostanra rugdalodzó, felfedező és tértágító, sokszor valamire figyelmeztető, jelző titkos nyelvvé változott. Leginkább a felvett pozíciók közösen hozott kompromisszumának tárgyalási módja, vagy éppen a jövőben befogadott ízek és ételek egyeztetésére irányul, máskor a közös határaink végét jelzi a programok, házimunka, séta, vagy a bébi élet szükséges kellékeinek beszerzése során. Van, hogy puszta életöröm és van, hogy "csak" kapcsolat. Közte és köztem. Ahogy reagálunk egymásra. Hol én kezdeményezek és ő jelez vissza, s van, hogy mikor csak mi ketten vagyunk magamban ő kér figyelmet...

Értjük egymás nyelvét... sosem találkoztunk még, s ennek ellenére ismerjük, érezzük egymást. Az egyik legszebb érzés, amit valaha éreztem, ha nem a legszebb, ami egyáltalán érezhető. A még meg-nem-született és számára világként feszülő anyja szimbiózisa.




Volt egy rövid időszak a várandósságom elején, amikor még csak ízlelgettük a gondolatot, hogy valaki kibérelte egy kis időre a belső terem. Felfoghatatlan, kicsit távoli, kicsit idegen volt még... a kapcsolat teremtésre tett kísérleteim nem voltak maguktól értetődőek, nem jöttek természetesen, szinte zavarban voltam, hogy hogyan szóljak, figyeljek, érezzek, képzeljek befelé.

Aztán szembejöttek sorban az erről szóló cikkek... magzati kapcsolatfelvétel... hogyan kommunikáljunk magzatunkkal... próbáltam. Gondolatban elképzeltem, ahogy írták és ahogy néhány elérhető instrukció javasolta...

Nem jártam sikerrel... üres maradt a gyakorlat... fantáziálásnak és olyan vizualizációnak tűnt, ami csak elképzelni segített volna, amit érezni akartam, létrehozva a valóságossal nem egyező alternatív valóságot... Persze, hogy jött a félelem és a lelkiismeretfurdalás, hogy máris rossz anya vagyok, sőt talán nincs is anyai ösztönöm és semmilyen anyai érzésem, hogy egy ilyen egyszerű dologra sem vagyok képes, hogy a magzatommal kapcsolatba lépjek. Pedig nem volt nagyobb vágyam: szerettem volna, ha tudja és érzi már odabent is, hogy várjuk és szeretjük, leginkább azért, hogy saját érzéseinkkel táplálva adjunk bizalmat, hitet és erőt számára az élethez, a növekedéshez, hogy mint egy kis mag, erős gyökeret verjen és abból erős fává cseperedjen.

De aztán volt egy pillanat... magától elérkezett az idő, amikor természetesen és magától értetődően létrejött az összehangolódás, kapcsolódás és megnyílt közöttünk valami egészen különleges tér és egység. Az érzelmek oda-vissza áramlása. Emlékszem, hogy könnyeztem, mert éreztem, hogy többé nem képzelt kapcsolat van köztem és egy képzelt magzat között, hanem valós bizonyosság a fiam jelenlétéről, létezéséről és érzéseiről. Megnyíltak azok a vágyott kommunikációs csatornák, melyeken át elkezdődött valami egészen csodás, új tapasztalás... az Ő megélése. Aztán az érzelmek átadása és befogadása egyre finomodott és egyre egyértelműbbé vált... Nem tettem semmit... meditáltam és ő bennem meditált, s mikor ideje volt, közös csendünkben kimondódott az igazság: 

Nem a fejemben, hanem a méhemben él, amely egy nő legérzőbb szíve... Nem a fejemben kell elképzelnem, hanem méh-szívemben megéreznem őt... s megtörtént...

2 megjegyzés

  1. Most kicsit újra éltem a saját várandósságomat a kisfiammal (most két és fél éves), meghatódtam. Köszönöm! Jó egészséget, sok boldogságot kívánok a családi léthez!!

    VálaszTörlés
  2. Köszönöm! :-) Viszont kívánom a legjobbakat! Örülök, hogy ilyen boldog emlék felidézéséhez hozzájárulhattam!

    VálaszTörlés

© Holdköszöntő