A teljességében megélt NŐISÉGÉRT - www.regosvolgyiregina.hu

Ősbizalom

A várandósság idején, de egyébként a nőként megélhető életszakaszok spirális útján máskor és többször is, szembe találkozunk különböző alapfogalmakkal, amelyek meghatározzák világlátásunk, érzékelésünk, a világra adott reakcióink, személyiségünk, nőiségünk, közvetlen vagy közvetett módon életminőségünk és utunk. Életünk során újra és újra fogalmazzuk magunkban ezeket, átértékeljük, más szintre emeljük, mélyítjük, egyre tartalmasabbá tömörítjük, áthangsúlyozzuk őket. Ez a fejlődés és változás természetes folyamata, jó esetben egyfajta korral járó bölcsülés... 

A várandósság által megélt fokozott és különleges érzékenység úgy érzem ezzel együtt is egyedi alkalom arra, hogy a legfinomabb energetikai és emocionális mintáinkkal szembesüljünk, s olyan érzékeny fogékonysággal működjünk általuk vagy velük együtt a várandósság spirituális útján, amely méh munkánkban valódi alkimistává tesz bennünket nőket. A gyermekvárás időszakáról elolvashatunk bármennyi könyvet, meghallgathatunk megannyi történetet, de mikor megéljük érezzük, hogy a bennünk zajló folyamat valójában intellektuálisan nem megközelíthető, sem nem megérinthető, mert ezek a fejnek szóló tudások nem képesek pótolni és átadni a tapasztalatát az útnak, amin keresztül megyünk. Áldott állapotunk tartogat számunkra olyan egyedi megéléseket, melyek alapjainkban és alapvetően formálnak át bennünket, s ezáltal az egész általunk észlelt világot körülöttünk. Számos lehetőséget és varázslatot rejt ez az időszak, de a csodákkal egyidőben sokszor mégis legmélységesebb félelmeinkkel nézünk farkasszemet, melyek korábban  felszín alatt munkáltak és határoztak meg bennünket, most azonban érzékeink és érzékelésünk finomdása révév láthatóvá, tapinthatóvá, megfoghatóvá válnak.

Mikor az első trimesztert éltem, tele voltam aggodalommal. Sokat gondolkodtam azon, hogy vajon az elérhető intellektuális ismeretek segítenek, támogatnak-e a félelmeim leküzdésében, vagy épp ellenkezőleg: megerősítik a félelmeimet. Kerestem azoknak a nőknek a társaságát, akik maguk is viselősek éppen és ebben a szakaszban járnak maguk is. Jórészt internetes fórumokban próbáltam olyan nők és asszonyok gondolatait megismerni, akik "egyszerű, hétköznapi szinten" élik meg az "örömteli várandósságot". Azt tapasztaltam, hogy minden volt a várandósság első szakasza számukra is, csak nem örömteli. Inkább félelem és rettegés. Folyton a vetélés esélyeit latolgatták, a felmerülő problémákat és veszélyeket mérlegelték és a legkevesebb szó esett az örömről és a csodáról, amelynek kapuja éppen csak feltárult előttük. A szakmai nyelv fogalmainak természetes használatával az okok és következmények teljes tudatában folytak az eszmecserék. Vajon helyesen-e? Úgy értem abból a szempontból helyesen-e, hogy biztos ezek-e azok a kérdések, amelyre választ kell keresnünk, ezek-e azok az érzelmek, amire szüksége van, amivel azonosulnia kellene ilyenkor egy nőnek?

Édesanyámmal, aki legbensőségesebb kísérője a várandósságomnak, sokat beszélgetünk arról, hogy amikor Ő várt bennünket, fel sem merültek benne félelmek, igaz, nem is volt olyan információ áradat a veszélyek és komplikációk lehetőségeiről, mint amit az internet biztosít. Teljesen természetesn élte meg ezt az időszakot, annak ellenére, hogy volt veszélyeztetett terhes is.  Mostanság a számos forrásból fakadó intellektuális tudás könnyen elérhető, s ki tudja miért a világhálón a rémtörténetek népszerűbbek és elérhetőbbek, mint a pozitív kicsengésű, első trimeszteres mesék. De ez a modern technika által nyújtott lehetőség is csak elválaszt egyrészt az örömtől, mert félelmeket keltenek a nőkben a veszélyek tudatosításával, ahelyett, hogy biztatást kapnának, másrészt pedig aláássa azt az ősbizalmat, amelyre egy nőnek a várandósság, de úgy érzem a vajúdás és a szülés idején is majd leginkább szüksége van: hogy merjen bízni nem csak a testének bölcsességében, hanem a benne testet öltött női energiák és minőségek életet formáló és azt világra segítő képességében. Merjen bízni és tudja elfogadni az Életet, boldog kicsengésű történeteivel, vagy annak esetleges tragédiáival együtt, amely épp a Termetést játsza benne.

Túl az első trimeszteren legördült a félelem köve a szívemről, legalábbis erre számítottam, jöhetnek tényleg az "örömteli várandósság" napjai, teljes önátadás, életöröm és derű... de aztán az orvosom felhívta a figyelmem a 13. heti genetikai tesztre, amely kizárja a lehetőségét annak (persze nem 100%-osan, csak talán...), hogy a gyermekünk down-kórral, vagy egyéb rendellenességgel jön világra. Halleluja... Ha eddig nem jutott volna eszembe valami amin egy kicsit is lehet aggódni, de legalább néhány hetet, amíg meg van az eredmény, akkor jól megsegítettek ebben. Eszembe juttatták, hogy: oké, hogy iziben megfogantam, túléltük az első 12 hetet és a benne felmerülő kényelmetlenségeket és kellemetlenségeket, most jön neheze... egészséges gyermeket hordozni. 

Szonográfus, magzatmérés, tarkóredő, vérvétel, pisi, labor, várakozás, esélylatolgatás, álmatlan éjszaka (szerencsére csak 1)... és továbbra is azon tűnődtem, hogy mindez normális dolog-e?

Normális vagyok-e én elsősorban, hogy hagyom magam az orvostudomány által, amelynek jól ismerem a hozzáállását és a szemléletmódját, (kellően tisztelem, de a helyén kezelem) ha nem is szándékosan, sőt... pusztán jószándékból megfélemlíteni? És normális-e a világ, hogy egy ilyen csodát, mint a gyermekvárás és életadás, ami egy nő legszakrálisabb és legmeghatározóbb, legfontosabb életszakasza, hideg várótermekbe, mérőműszerek látószögébe, szakzsargonok közé és mikroszkópok alá kényszerít ahelyett, hogy életben hagyná a nő természetes ösztönét, méh érzékelését és az időszak spirituális vonatkozásainak kiteljesedését, hogy a babával majd egy új nő is megszülethessen. Valahogy mesterkélt számomra... és szinte már science-fiction, hogy valaha léteztek asszonyok, akik a természet ölelésében, magukban, vagy asszonytársi segítséggel, egészséges gyermeknek adtak életet, nélkülözve a kismamaság és szülés vonatkozásában önmagát ma már nélkülözhetetlennek feltüntető orvoslás tudományát...

Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy nem vagyok hálás azért, hogy a modern orvostudomány eszközöket és lehetőséget biztosít arra, hogy megelőzhető és kiszűrhető, időben felismerhető legyen sok-sok probléma, ami felmerülhet, pusztán arra szeretnék önmagamnak is rávilágítani, hogy talán kevesebb helye és jelentősége van a statisztikáknak, a vizsgálatoknak, az értelemnek és az észnek a gyermekvárásban, mint amekkora teret engedünk neki. Talán túlhangsúlyozzuk jelentőségét a bensőnkben zajló és magzatunk szempontjából is meghatározóbb finomabb folyamatokkal szemben. Engedjük, hogy vizsgálható biológiai folyamattá váljon az a folyamat, amelyben egy nő leginkább megértheti és megérzeheti teremtő erejének működését, dinamikáját.

Mondogatjuk, hogy nem betegség a terhesség, mégis tele vagyunk kötelező vizsgálatokkal. Továbbra sem vitatom, hogy a fent említett okokból jó, hogy van ezekre lehetőség, de nem kellene-e legalább annyira belső hangunk, ösztöneink, méhünk jelzéseinek felfedezése és megismerése felé fordulni, mint a  tudomány visszajelzései alapján érzékelni és megélni várandósságunk, s bízni önmagunkban? Nem lenne e a nőknek szükségük lelki felkészítésre és támogatásra legalább olyan, de inkább nagyobb mértékben, mint ami orvosi szempontból kapnak. Mert talán az önmagunkban való bizalom elvesztése és a méh szakrális tartalmainak elfelejtése az, ami mára már magát a szülés folyamatát is orvosi eseménnyé tette. A folyamatot, ami ösztön szinten működik és természetesen zajlik le, jó esetben háborítatlanul is, hiszen testünk, méhünk tudja a dolgát... Egész más élményt és nyomot hagy a nőben, mint mikor infúziók és injekciók között, neonfényben, jogilag előre rendezett, mesterséges meghatározások által diktált tempóban adunk életet...

A kilenc hónap számomra leginkább ennek a lehetőségnek a felismeréséről és kiteljesítéséről szól. A bennem működő ősbizalom végleges és megingathatalan helyreállításáról. Ideje annak, hogy anyai ösztöneink teret nyerjenek. Tudjunk bízni a testünk jelzéseiben, zsigeri megérzéseinkben, amikor kétely támad bennünk. Tudjuk felismerni, ha szükség van az orvosok által képvislet tudásra és az általuk biztosított lehetőségekre, de legyünk tudatában, hogy felmerülhet olyan a várandósság alatt, amikor éppen elegendő a pihenés, a befelé figyelés anélkül, hogy megmagyaráznák mi történik velünk és erre a megkülönböztetésre magunk is képesek vagyunk. Az orvosi diagnosztikai és óvatosság okán kívül is egy nő ilyenkor megél félelmeket: ki tudom-e hordani, egészséges lesz-e, megtudom-e szülni természetes úton, lesz-e majd tejem, hogy tápláljam? Mind olyan kérdés, amelyet csak akkor tudunk végleg elengedni, vagy legalább elcsitítani, amikor helyreállítjuk önmagunkban egészséges ősbizalmunkat és elhisszük, hogy születésünknél fogva képesek vagyun minderre, mert valójában ez a magától értetődő és természetes. Biztosan kell ezeket a várandós kismama számára súlyos kérdéseket tetézni azzal, hogy orvosi és tudományos megközelítéseket hajszolunk és azok által övezve megyünk végig ezen a különleges úton? Ahelyett, hogy a helyén kezelve alkalmazzuk és élünk a lehetőségeivel, sokszor kiszolgáltatjuk magunkat az orvoslásnak vagy a tudományoskodásnak.

Születendő kisbabánk jelzései nem intellektuálisak és egy szakkönyv által válnak értelmezhetővé, hanem zsigeri szintű kapcsolódásunk, ösztönünk fogja megsúgni, hogy mit szeretne, mire van szüksége éppen. Ha nem ismerjük meg a várandósság alatt belső hangjainkat, női szerveink jelzéseit, ha nem ébred női ösztöneink felé bizalom bennünk, ha nem tanuljuk meg felszínre emelni és használni női bölcsességünk a várandósság idején, vajúdó és szülő nőként, anyaként hogyan boldogulunk majd? 

Szívdobbanás

Sosem fogom elfelejteni a pillanatot, amikor nyár elején először meghallottam a 7 hetes magzatom szívverését. Egy lüktető kis pötty a méhemben... egy új élet kezdete. Talán nincs is ennél boldogabb és megindítóbb érzés egy nő számára, mint mikor teljes bizonyosságot nyer, hogy életet hord a szíve alatt. Valljuk be, legtöbbünknek az orvos, vagy egy teszt, csak  utolsó megerősítés, hiszen valahogy megérezzük, tudjuk, amikor élet fogan bennünk. Boldog voltam, annak ellenére, hogy volt bennem aggodalom és félelem, meg ijedtség is, hiszen épp csak döntöttünk róla, hogy gyermeket szeretnénk és évekkel korábban volt is egy rossz tapasztalatom... valódi csoda kezdődött. A testem, vagy inkább a bennem növekvő élet máris tanítani kezdett. Ösztönösen nem kívántam azokat a dolgokat, amelyek nem kedvezőek a baba fejlődésének. Elmaradt a kávé, a fekete tea, a cukor és olyan dolgokat kívántam meg, amit korábban nem nagyon kedveltem, most mégis éreztem hogy szükségem van rájuk. Lelassultam, pihentem annyit, amennyit valóban kell. Mosolyogtam, hogy a kis jövevény máris mennyi mindent megváltoztat, pedig még csak épp hogy befészkelte magát az életembe. Csodálkozva éltem, ahogy változom. Az ösztöneim, az érzékeim, néha teljesen idegennek tűntek vagy épp szinte teljesen eluralkodtak rajtam. Az első trimeszter legnagyobb tanítása mégis az volt számomra, hogy most valóban képessé váljak bízni a testemben, képessé váljak bízni méhem erejében, akkor is, ha egyszer már fájdalmas csalódást éltem meg. De mindezek mellett valódi elengedésre és megengedésre, türelemre és elfogadásra is tanít,  e szavak értelmének egy új dimenziójába, hiszen a várandósság testileg-lelkileg önátadást kíván. Olyan folyamat zajlik bennünk, amire sok szempontból nincs ráhatásunk és amelyet nem kontrollálhatunk, csak élhetjük, ahogy történik bennünk és engedhetjük, hogy a maga akarata szerint végbemenjen.  

Ahogy teltek a hetek még őriztük legféltettebb titkunkat. Mégis voltak nők, asszonyok, akik látták, érezték, hogy mi zajlik éppen, annak ellenére, hogy a külvilágnak még láthatatlan volt, hogy állapotos vagyok. Különleges élmény volt számomra, ahogy megélt bizonyosságot nyert a nők egymáshoz való kapcsolódása és egymás mély érzése, s ahogy friss kismamként rámismertek, körém gyűltek és szeretetükkel körül öleltek. Óvtak, biztattak, erősítettek, bölcs tanácsokkal és útmutatásokkal láttak el, s teszik ezt most is, közeledve a félidőhöz. Elmesélik tapasztalataikat, szüléstörténeteiket, ragyogó szemekkel és boldog mosollyal az arcukon gondolnak vissza saját megéléseikre, akár szép, akár nehéz vajúdás és szülés van mögöttük. Ragyognak, ahogy csak egy nő tud ragyogni, aki megélte már és ismeri a titkot. Újra és újra megfürdetnek ebben a fényességben és végtelenül hálás vagyok nekik ezért. 

Várandós vagyok. Életem legszebb időszaka és legnagyobb felfedezése. Érzem és élem méhem legelemibb teremtő erejét. Életet növesztek... egy kis embert, akinél nem kaphattunk és nem adhattunk nagyobb ajándékot a Kedvesemmel egymásnak. S néha azt érzem, maga az Élet nagysága előtt sem róhatunk le nagyobb "áldozatot", hogy ahogy mi magunk kaptuk... most éltet adunk, hogy az Élet élehessen tovább általunk is. 

Itt van ez a kis Lélek, aki bennünket válaszott. Úton van a nem-létből a létezés felé. Mozdulatlanul meditál a méh barlangjában, vagy talán épp a felejtés álmát alussza. Fejlődik. Már hall, tapint, érez, érzékel, tudatába van létezésének. Szervek fejlődnek ki és kezdenek működni benne. Mocorog, felfedezi a testet, amiben majd az életbe lép. Készülődik a világra jönni. Vajon milyen lesz? Ki lesz? Kivé lesz? - a kérdések halmaza gyorsabban nő, mint a pocakom, amit napról napra kerekebbre feszít. 

Kivételes létezés a női sors. Az élet nagy misztériuma zajlik bennünk. Nem csak a női ciklus ritmikus ismétlődése, vagy az évszakok mintáit hordozó életszakaszaink szimbolizálják és ünneplik bennünk az  Élet örök körforgását, de magának a létezés okának, a Teremtés folyamatának tart újra és újra teret a testünk. A legszebb tapasztalás ennek megélése és talán a legnagyobb tanítás. Hálás vagyok érte, hogy ezt az áldott állapotot megélhetem. 


© Holdköszöntő