A teljességében megélt NŐISÉGÉRT - www.regosvolgyiregina.hu

Felhőkön ülő angyalok

Kevés nagyobb fájdalom érhet egy nőt, mint hogy elveszíti a benne megfogant és növekedésnek indult életet. Talán csak az, ha átmenetileg vagy véglegesen nem sikerül teherbeesnie. Jól tudom, hiszen magam is megéltem néhány évvel ezelőtt. Ez volt az a tapasztalat, amely a nőiség vörös útjának megismerése felé terelt. Azóta sok olyan nővel, asszonnyal beszélgettem, foglalkoztam, akik megéltek hasonlót, s jól tudom, hogy manapság mennyire eleven probléma a várandósság megvalósulásának elérése a nők életében.

Sokat gondolkodom azon, hogy vajon mi okozza azt, hogy a nők olyan gyakran elvetélnek, vagy problémájuk van a foganással? Az örömteli várandósság első hónapja már a legtöbb nő számára inkább horror, az attól való félelemtől, hogy elveszíti a magzatát, mint valódi öröm, annyira hétköznapi tapasztalattá vált az első időszakban való veszteség. Hol kell keresni a problémát, ami érzéseim szerint sokszor túlmutat az egyénen és valami kollektív, valami érzékeken, érzelmeken és talán még az értelmen túli transzcendens hatalom felé fordítja figyelmünket. 

A nőgyógyászok a biológia folyamat felől közelítik meg a választ. Arról beszélnek, hogy manapság nem feltétlen több a vetélés, mint korábban, csupán olyan érzékeny tesztekkel rendelkezünk, olyan pontos diagnosztikai módszerekkel, amelyek szinte a megfoganás pillanatától képesek kimutatni az új élet kezdetét. Tudni kell azonban, hogy maga a folyamat nem egy szempillantás műve. Míg a nő méhében elvetett magból csíra szökken 2 hét is eltelik. A foganás folyamata sokkal többszőr indul el, mint amiből valódi várandósság alakul. Egy nőgyógyász pontosan 25%-ben jelölte meg annak arányát, amelyet végül valóban kihord a nő. Ez persze nem vígasz. 

Spirituális női tanítók, látók, sámánok sokszor beszélnek arról, hogy a nők fogantatási nehézségei nem csak az egyén személyes élettörténetéről szólnak, hanem arról is, hogy az életet mozgató felsőbb erők szabnak gátat a tévútra jutott emberiség sokasodásának. Na de ez sem az a magyarázat, amely enyhülést hozhat egy veszteségtől szenvedő nőnek. 

Azok, akik átéltek ilyen tapasztalatot három féleképpen reagálnak. Vagy nem adnak időt sem maguknak, hogy gondolkozzanak a történteken máris újra és újra próbálkoznak, vagy időt adnak maguknak a feldolgozásra és testi-lelki öngyógyításba kezdenek, s csak aztán gondolkodnak el újra a gyermeknemzésen, vagy olyan nagy traumát élnek meg, amit egy életen át nem tudnak felülírni és végül a lemondás útját választják. A keretet két szélsőség adja: az azonnal és a soha többet. Ahogy én látom azonban mindegy, hogy hányszor tapasztaljuk meg a vetélést, vagy várnadósság elmaradását, mindenképpen szükség van arra, hogy megálljunk, elgondolkodjunk és akadályaink feltárásába fogjunk. Ennél nem lehet fontosabb az idő, a türelmetlenség, az akarás. Mindezek csupán görcsöket hoznak létre, s általuk egyre gátoltabbá válik nem csak a nő, hanem a férfi is az új élet  megteremtésében és befogadásában. 

Általában fogantatási problémák hátterében lelki és fizikai problémák állnak. Bár hiszem azt, hogy nem létezik meddő nő, hacsak nem fosztották meg női szerveitől, olyan létezik, hogy egy probléma feloldhatatlannak bizonyul, mert a nő, vagy a férfi nincs kész még a megoldásra, s más életút vár rá. 

Leggyakrabban lelki szinten pszichés gátak, a stressz, sokszor egzisztenciális nehézségek, a sérült nőiség, a félelmek az anyaságtól és a hozzá kapcsolódó érzelmektől és felelősségtől állnak. Fizikailag hormon problémák, a női szerveket érintő betegségek, vagy egyéb szervi elváltozások állnak. De kimondva, kimondatlanul, lehet tudni, hogy sokszor a nő egy adott férfitől nem tud teherbeesni, míg egy másik férfi ha csak ránéz is megtermékenyíti. A párkapcsolati problémák is lecsapódhatnak a családalapítás alakulásban. Persze nem csoda az sem, ha a folyamatos csalódás, vagy veszteség hoznak létre végül olyan pszichés kondícionltságokat, hogy még ha lehetne se fog tudni teherbeesni a nő.

Mi hát a megoldás? 

A megoldás sosem jön kívülről. Csak mi magunk válhatunk nyitottá saját történetünk megértésére és igazságának befogadására, amely  aztán megváltoztatja a bennünk működő mintát az anyaságról, a várandósságról, a női életútról. Bárcsak elég lenne és minden nő hasznára válna egyazon gyógynövény, módszer, technika, vagy praktika, ami más valakinek vélten, vagy valósan megadta végül a gyermekáldást. A termékenységet segítő, fokozó, támogató lehetőségekről bőven lehetne persze írni, de ilyenkor a legfontosabb a nő hozzáállása önmagához. 

Emlékszem rá, hogy mennyi rettenetes gondolat ütött tanyát a fejemben: nem is vagyok nő, minek vagyok nő, valamit rosszul csináltam, az én hibám, talán sosem lehet gyerekem. És persze szégyeltem magam a világ és önmagam előtt, hogy kudarcot vallottam. Elborzasztott, hogy halál fogant bennem. Ma már tudom, hogy mindez ostobaság, s a tapasztalat szükségesen és elengedhetetlenül az utam része volt. S azt is tudom, hogy az élet, amely egy pillanatra belém költözött örökre és visszavonhatatlanul a részem marad. Vannak gyermekek, akik a mennyben születnek. 

Az, hogy egy vetélést, vagy pillatanyi termékenységi problémát hogyan élünk meg, attól is függ, mennyire engedjük fájdalmunkban mélyre  süllyedni magunkat. Persze szükség van a gyászra, de mielőbb jobb rátekinteni arra: vajon mire mutat rá ez a tapasztalás, miről mesél, mire tanít? És jobb mielőbb megtenni mindent azért, hogy testileg és lelkileg és újra készen álljunk az új élet befogadására, persze nem elhamarkodottan. Christiane Northrup egyenesen azt javasolja, hogy lehetőleg ne is firtassuk, hogy mi lehetett a veszteség oka. Lépjünk tovább... és valóban sok esetben épp egy vetélést követően érkezik meg ténylegesen az új élet. 

Megfigyeltem, hogy létezik a nő életvezetése és aközött összefüggés, hogy magával a megtermékenyüléssel, vagy a megtartással vannak nehézségei. Tudni kell ezekre higgadtan és tiszta pillantással rátekinteni, hogy megérthessük és megváltoztathassuk.

Egy nő, aki valóban felszabadította, de legalább nagyobb részben kibontakoztatta nőiségének tiszta esszenciáit, képes méhének erejével meggyógyítani önmagát. Őszinte kimondásokra, a nőiség sebeinek akkurátus feltárására és kitisztítására, s persze a mindenre érvényes szentháromságra van szükség: elfogadás, megengedés, elengedés... 

Sok nő volt az elmúlt években, akikkel útjaink hosszabb, rövidebb időre keresztezték egymást. Egyikünk sem volt tanítvány, másikunk sem volt tanító. Csak nők, akik oda-vissza adtak valamit egymásnak. Nekem leginkább bizonyosságot: eljön az ideje. Lehet, hogy valaki újra és újra elvetél, lehet, hogy évekig nem lesz várandós, mindezek a női életút részei olykor... s aztán mégis... mert ha kell... ha az élet meg akar születni általunk, világra fogjuk hozni. Azt hiszem akkor, amikor végre elfogadjuk, hogy úgy lesz, ahogy lennie kell, amikor fejet hajtunk s alázattal fogadjuk a sorsunk...

...akkor... ha kell... a térnek és időnek egy különleges metszéspontján megtörténik a csoda, s megdobban egy kis szív, a szívünk alatt, s bennünk az élet visszavonhatatlanul növekedni kezd...


Nincsenek megjegyzések

Megjegyzés küldése

© Holdköszöntő