A teljességében megélt NŐISÉGÉRT - www.regosvolgyiregina.hu

Tiszta lappal - nők új utakon

Bennünk nőkben nagyszerű és fontos dolgok kezdenek ébredezni. Látom, hallom, olvasom, tapasztalom magamban és magam körül. Mégis... bármennyire is tisztában vagyok vele milyen mértékben lassú folyamat, ami elindult és, hogy megvannak a természetes fázisai, azt érzem, hogy kicsit elkezdtünk egy helyben topogni. Hajtogatjuk, hogy milyen méltatlanul alakult kollektív tekintetben a nőiség sorsa, milyen mély sebeket hordozunk generációkon át. Hajtogatjuk, hogy mennyi tudást és bölcsességet veszítettünk, kevés a hiteles útmutatás. Hajtogatjuk, hogy elveszítettük mintáinkat és klasszikus szerepeinket, kapcsolatunkat belső ritmusunkkal. Hajtogatjuk, hogy megfeledkeztünk az életünknek és létezésünknek ritmust adó kódok ismeretéről. Nyalogatjuk a sebeinket... de az idő közben halad... ideje lenne tovább lépni és új lapot kezdeni.

Amikor körülnézek a női programokon nagy tiszteletet érzek azok iránt a nők iránt, akik első sorban bizalmukkal tüntetnek ki, de emellett harcosokká válnak a szó lelki és legszelídebb értelmében, ahogy a cselekvés útjára lépnek. Útra kelnek, felfedezővé válnak... nyitottak, tapasztalnak, gyógyulnak, s nőiségük egy új minőségébe, újfajta tudatosságába kezdenek belehelyezkedni és abban kibontakozni. Változnak, ragyognak és hatnak... nem csak saját életükre, de a környezetükre. Lehet, hogy nem tökéletessé, de nőiségükben egyre hitelesebbé válnak.


Elterjedt szemlélet, hogy a női problémákkal és magával a nőiséggel azok és akkor kezdenek el foglalkozni, akik valamilyen szélsőséges testi és lelki állapotot élnek meg női egészségükben, vagy női létükben. Ebben sajnos van némi igzság, hiszen amíg figyelmünket nem irányítja valami létünk alapvető kérdéseire, ösztönösen és természetesen éljük azt úgy ahogy van, függetlenül attól, hogy teljes e vagy csorba. Fel sem merül a kérdés: élek-e minden aspektust és lehetőséget, ami nőiségemnél fogva megadatott?  Az, hogy látszólag nincs semmilyen lelki, vagy szervi okunk nőiségünk felé fordulni nem jelenti azt, hogy teljességében megéljük és kibontakoztatjuk azt életük során és egéljük mindazt, amivé lehetnénk.

Fontos lenne, hogy a nőiséget azok a nők is elkezdjék új szemlélettel felfedezni és megismerni, akik (még) nem küzdenek semmilyen, az élet által eléjük állított kihívással, nem csupán egészségügyi prevenció végett, hanem mert egyszerűen csak egészséges kíváncssággal vágynak azokra a színekre és minden szín, minden árnyalatára, amelyet öntudatlanul hordoznak magukban. Fontos lenne, hogy testi-lelki jólétünkben is tápláljunk igényt arra, hogy fejlesszük és magasabb, vagy mélyebb, finomabb szinteken is kibontakoztassuk nőiségünket. Mutassunk érdeklődést saját magunk iránt akkor is, ha semmilyen bennünk elinduló külső-belső folyamat nem vonja önmagunra figyelmünket. Ez feltétele annak, hogy valóban egy új és tiszta lapra kezdjünk írni, nem csak a személyes, vagy szélesebb körben a jelen asszonyainak történetét, de üzeneteinket is az utánunk következőknek, hogy számukra már legyen támasz és hagyaték, amely tudással és erővel ruházza fel őket, melyet majd tovább táplálnak, növesztenek, s melyben mind fejlődnek. Lányaink, unokáink, s végig a generációk sora. Szükség van arra, hogy okkal, mint amilyen a szélsőségek megtapasztalása, de látszólagos ok nélkül is a nők önmaguk és egymás felé forduljanak.

Azt már tudjuk mit, mikor és hogyan veszítettünk el. Látjuk a tévedéseket, a hibákat, melyek mi magunk, vagy a körülöttünk lévő világ ejtett. Tisztában vagyunk a nőiség történelem során sokszor elhazudott értékeivel, melyek jelentős szerepet kell hogy betöltsenek az emberiség sorsában és a világ alakulásában. A sebek láthatóak, hozzáférhetőek és egyre tisztábbak. Lépjünk tovább... Itt az idő, hogy abbahagyjuk a múlton való rágódást és sajnálkozást. Tekintetünket a múltból a jövő felé kell fordítani. Ideje kilépni a komfortzónából és vállalva a nehézségeket, az esetleges kezdeti ellenállásokat és konfliktusokat, letenni egy újfajta női tudatosság és életszemlélet alapjait, melyek nem csak a nők egyéni létének, de egy megújhodó világ építőkövei is lehetnek.

Nőként ki kell állnunk magunkért és egymásért. Alapvető jogainkért kell harcolni, mint például a szülés, vagy a születés szabadsága. Státuszért, helyes társadalmi megítélésért és elismeréséért annak, amire rendeltetve vagyunk a világban. Ez a kiállás azonban nem agresszív, hangos, vagy erőszakos. A nők ereje nem feltétlen a hangos lázadásban rejlik, s a változában, amiről beszélek nincs is helye ennek. Nem a férfi energiákkal kéviselt és működtetett kiállás ami szükséges. Leginkább azzal szerzünk hitelt és érvényt női készségeink, képességeink, adottságaink számára, ha ebben a kiállásban tudjuk felhasználni erőinket és energiáinkat, általuk juttatva érvényre törekvéseinket. Nőiesen...

Fontos, hogy akik tapasztalattal és tudással rendelkeznek egyre szélesebb körben elérhetővé tegyék tudásukat. Nem csak a felnőtt nőket kell visszavezetniük, hanem a kislányokat (sőt kisfiúkat is) számukra már természetessé téve a nőiség alapvető kérdéseit és mozgatóit, bevezetni őket a női lét misztériumába, s ami fontos: egyszerre realitásába is. Számukra így újra természetessé és magától értetődővé válnának azok a bölcsességek, melyeket anyáik, azaz mi magunk csak akkor fedeztünk újra fel, mikor már sajogtak a hiányuk okán tátongó sebeink, vagy pusztán mások szenvedéseit látva eszméltünk. Egészen más mentalitás és tudatosság határozná meg őket, általuk a férfiakat, s így a világ alakulását is. Még ha túl nagy szavaknak tűnnek is, hogy "a világ alakulását", így van. Az önmagára másképp tekintő nő és a nőre helyesen tekintő férfi szövetséget köthet egymással. Egymáshoz való viszonyuk nem alá és fölérendeződésen, hanem egyásmellé álláson, egymás társávvá váláson alapulna. Férfi és nő elismerve egymás erényeit és gyengeségeit, felfedezve közösségük lehetőségeit és erősségeit, jól felhasználva közös lehetősgeit, emberhez és az élet misztériumához méltó hellyé nemesíthetné újra ezt a puszuló és egyre embertelenebbé váló világot... 

Felhőkön ülő angyalok

Kevés nagyobb fájdalom érhet egy nőt, mint hogy elveszíti a benne megfogant és növekedésnek indult életet. Talán csak az, ha átmenetileg vagy véglegesen nem sikerül teherbeesnie. Jól tudom, hiszen magam is megéltem néhány évvel ezelőtt. Ez volt az a tapasztalat, amely a nőiség vörös útjának megismerése felé terelt. Azóta sok olyan nővel, asszonnyal beszélgettem, foglalkoztam, akik megéltek hasonlót, s jól tudom, hogy manapság mennyire eleven probléma a várandósság megvalósulásának elérése a nők életében.

Sokat gondolkodom azon, hogy vajon mi okozza azt, hogy a nők olyan gyakran elvetélnek, vagy problémájuk van a foganással? Az örömteli várandósság első hónapja már a legtöbb nő számára inkább horror, az attól való félelemtől, hogy elveszíti a magzatát, mint valódi öröm, annyira hétköznapi tapasztalattá vált az első időszakban való veszteség. Hol kell keresni a problémát, ami érzéseim szerint sokszor túlmutat az egyénen és valami kollektív, valami érzékeken, érzelmeken és talán még az értelmen túli transzcendens hatalom felé fordítja figyelmünket. 

A nőgyógyászok a biológia folyamat felől közelítik meg a választ. Arról beszélnek, hogy manapság nem feltétlen több a vetélés, mint korábban, csupán olyan érzékeny tesztekkel rendelkezünk, olyan pontos diagnosztikai módszerekkel, amelyek szinte a megfoganás pillanatától képesek kimutatni az új élet kezdetét. Tudni kell azonban, hogy maga a folyamat nem egy szempillantás műve. Míg a nő méhében elvetett magból csíra szökken 2 hét is eltelik. A foganás folyamata sokkal többszőr indul el, mint amiből valódi várandósság alakul. Egy nőgyógyász pontosan 25%-ben jelölte meg annak arányát, amelyet végül valóban kihord a nő. Ez persze nem vígasz. 

Spirituális női tanítók, látók, sámánok sokszor beszélnek arról, hogy a nők fogantatási nehézségei nem csak az egyén személyes élettörténetéről szólnak, hanem arról is, hogy az életet mozgató felsőbb erők szabnak gátat a tévútra jutott emberiség sokasodásának. Na de ez sem az a magyarázat, amely enyhülést hozhat egy veszteségtől szenvedő nőnek. 

Azok, akik átéltek ilyen tapasztalatot három féleképpen reagálnak. Vagy nem adnak időt sem maguknak, hogy gondolkozzanak a történteken máris újra és újra próbálkoznak, vagy időt adnak maguknak a feldolgozásra és testi-lelki öngyógyításba kezdenek, s csak aztán gondolkodnak el újra a gyermeknemzésen, vagy olyan nagy traumát élnek meg, amit egy életen át nem tudnak felülírni és végül a lemondás útját választják. A keretet két szélsőség adja: az azonnal és a soha többet. Ahogy én látom azonban mindegy, hogy hányszor tapasztaljuk meg a vetélést, vagy várnadósság elmaradását, mindenképpen szükség van arra, hogy megálljunk, elgondolkodjunk és akadályaink feltárásába fogjunk. Ennél nem lehet fontosabb az idő, a türelmetlenség, az akarás. Mindezek csupán görcsöket hoznak létre, s általuk egyre gátoltabbá válik nem csak a nő, hanem a férfi is az új élet  megteremtésében és befogadásában. 

Általában fogantatási problémák hátterében lelki és fizikai problémák állnak. Bár hiszem azt, hogy nem létezik meddő nő, hacsak nem fosztották meg női szerveitől, olyan létezik, hogy egy probléma feloldhatatlannak bizonyul, mert a nő, vagy a férfi nincs kész még a megoldásra, s más életút vár rá. 

Leggyakrabban lelki szinten pszichés gátak, a stressz, sokszor egzisztenciális nehézségek, a sérült nőiség, a félelmek az anyaságtól és a hozzá kapcsolódó érzelmektől és felelősségtől állnak. Fizikailag hormon problémák, a női szerveket érintő betegségek, vagy egyéb szervi elváltozások állnak. De kimondva, kimondatlanul, lehet tudni, hogy sokszor a nő egy adott férfitől nem tud teherbeesni, míg egy másik férfi ha csak ránéz is megtermékenyíti. A párkapcsolati problémák is lecsapódhatnak a családalapítás alakulásban. Persze nem csoda az sem, ha a folyamatos csalódás, vagy veszteség hoznak létre végül olyan pszichés kondícionltságokat, hogy még ha lehetne se fog tudni teherbeesni a nő.

Mi hát a megoldás? 

A megoldás sosem jön kívülről. Csak mi magunk válhatunk nyitottá saját történetünk megértésére és igazságának befogadására, amely  aztán megváltoztatja a bennünk működő mintát az anyaságról, a várandósságról, a női életútról. Bárcsak elég lenne és minden nő hasznára válna egyazon gyógynövény, módszer, technika, vagy praktika, ami más valakinek vélten, vagy valósan megadta végül a gyermekáldást. A termékenységet segítő, fokozó, támogató lehetőségekről bőven lehetne persze írni, de ilyenkor a legfontosabb a nő hozzáállása önmagához. 

Emlékszem rá, hogy mennyi rettenetes gondolat ütött tanyát a fejemben: nem is vagyok nő, minek vagyok nő, valamit rosszul csináltam, az én hibám, talán sosem lehet gyerekem. És persze szégyeltem magam a világ és önmagam előtt, hogy kudarcot vallottam. Elborzasztott, hogy halál fogant bennem. Ma már tudom, hogy mindez ostobaság, s a tapasztalat szükségesen és elengedhetetlenül az utam része volt. S azt is tudom, hogy az élet, amely egy pillanatra belém költözött örökre és visszavonhatatlanul a részem marad. Vannak gyermekek, akik a mennyben születnek. 

Az, hogy egy vetélést, vagy pillatanyi termékenységi problémát hogyan élünk meg, attól is függ, mennyire engedjük fájdalmunkban mélyre  süllyedni magunkat. Persze szükség van a gyászra, de mielőbb jobb rátekinteni arra: vajon mire mutat rá ez a tapasztalás, miről mesél, mire tanít? És jobb mielőbb megtenni mindent azért, hogy testileg és lelkileg és újra készen álljunk az új élet befogadására, persze nem elhamarkodottan. Christiane Northrup egyenesen azt javasolja, hogy lehetőleg ne is firtassuk, hogy mi lehetett a veszteség oka. Lépjünk tovább... és valóban sok esetben épp egy vetélést követően érkezik meg ténylegesen az új élet. 

Megfigyeltem, hogy létezik a nő életvezetése és aközött összefüggés, hogy magával a megtermékenyüléssel, vagy a megtartással vannak nehézségei. Tudni kell ezekre higgadtan és tiszta pillantással rátekinteni, hogy megérthessük és megváltoztathassuk.

Egy nő, aki valóban felszabadította, de legalább nagyobb részben kibontakoztatta nőiségének tiszta esszenciáit, képes méhének erejével meggyógyítani önmagát. Őszinte kimondásokra, a nőiség sebeinek akkurátus feltárására és kitisztítására, s persze a mindenre érvényes szentháromságra van szükség: elfogadás, megengedés, elengedés... 

Sok nő volt az elmúlt években, akikkel útjaink hosszabb, rövidebb időre keresztezték egymást. Egyikünk sem volt tanítvány, másikunk sem volt tanító. Csak nők, akik oda-vissza adtak valamit egymásnak. Nekem leginkább bizonyosságot: eljön az ideje. Lehet, hogy valaki újra és újra elvetél, lehet, hogy évekig nem lesz várandós, mindezek a női életút részei olykor... s aztán mégis... mert ha kell... ha az élet meg akar születni általunk, világra fogjuk hozni. Azt hiszem akkor, amikor végre elfogadjuk, hogy úgy lesz, ahogy lennie kell, amikor fejet hajtunk s alázattal fogadjuk a sorsunk...

...akkor... ha kell... a térnek és időnek egy különleges metszéspontján megtörténik a csoda, s megdobban egy kis szív, a szívünk alatt, s bennünk az élet visszavonhatatlanul növekedni kezd...


© Holdköszöntő