A teljességében megélt NŐISÉGÉRT - www.regosvolgyiregina.hu

Kéz a kézben

A szerelem, a nő és a férfi, a párkapcsolat szerepe, működése, megtalálása, mind állandó témája az embernek és a művészeteknek. Érzelmeinket, s az azokat alakító, mozgató erőket próbáljuk megragadni, tetten érni, lefesteni, elénekelni, felfedni, de sokszor hiába is próbálkozunk, mert ahány szív, annyi módja a szerelemnek, s ahány lélek, annyi színe ennek az érzelemnek.

A legtöbben arra vágynak: bárcsak örökké tartana a szerelem állapota. De biztos ez a legértékesebb része egy mély emberi kapcsolatnak? A kezdeti, lángoló, rózsaszínű, habos szerelem? Vagy esetleg marad utána valami, ami őrzi az emlékét, s egy időben értékesebbé is teszi a meghittségben, bizalomban, ismerősségben, szeretetben megélt mindennapokat? Vagy igenis megőrizhető a rajongó szerelem, a szenvedély? Lehetséges, hogy a valódi, mély szerelem, csak a mindent elemésztő lángok után tud óvó meleget adni?

Nem akarok mindezekre választ adni. Már itt leszögezem, hogy érzelmek terén vakmerőség lenne arra vállalkozni, hogy megtaláljuk az abszolút igazságot, s mindez csak egy nézőpont, egy gondolat, egy vélemény a témával kapcsolatban. A célom csupán a gondolatébresztés…

A legtöbb nő a férfit keresi, s a legtöbb férfi a nőt. A párra, vagy társra való igény kielégítésnek ösztöne az egyik legmélyebben húzódó motivációnk az életben. Mégis, ha szétnézünk magunk körül, alig látni harmonikusan működő párkapcsolatot. Szinte mindenkinek van elvált, megcsalt, elhagyott, szingli vagy éppen a mély intimitástól és elköteleződéstől rettegő ismerőse, vagy olyan, aki képtelen megoldani valamiféle problémát és az elől menekülve újra és újra ugyanaz a forgatókönyv játszódik le a párkapcsolataiban. Vajon mi okozza ezt a sok magányos embert, megfeneklett párkapcsolatot, hűtlenséget, elhidegülést, testi, lelki kielégületlenséget a kapcsolatokban? És mi az orvosság rá?

A magam részéről úgy látom, hogy a legtöbben a fogyasztói társadalom hozzáállását alakították ki a párkapcsolathoz: – ha elromlott, cseréld le! Ha túl régi a kapcsolat, engedj az újnak! Ha idős a párod, cseréld fiatalabbra! Ha nem ezt akartad, keress újat! Meghízott? Találj vékonyabbat… és még lehetne sorolni a rideg elveket, amelyeket sokkal többen élnek, mint ahányan bevallják önmaguknak, vagy környezetüknek. Persze van olyan is, amikor becsületre, meg elvekre hivatkozva kényszerítik a nők a férfiakat, vagy a férfiak a nőket maguk mellé, meg a gyerek miatt, meg azért mert, ‘mit fognak gondolni mások’ ha elválunk… ez mind nyilvánvalóan egészségtelen hozzáállás nemcsak a szerelemhez, de minden érzelemhez. Nem segítik a boldogság megtalálását. Mindenesetre ezekből a hozzáállásokból látszik, hogy a legtöbb ember csak elvár valamit a másiktól. Leginkább, hogy kapjon tőle, boldoggá tegye, egésszé tegye, támogassa, erősítse… mennyi olyan férfit és nőt láthatunk, akik az egyik tönkre ment kapcsolatból menekülnek bele egy új kapcsolatba, vagy egy új házasságba, anélkül hogy megérlelné és megértené mi és miért történt.

Szerintem az egyik legnagyobb hiba az a kapcsolatokban, hogy mindenki csak önmagára figyel. Elfelejtjük, hogy egy kapcsolat szárnyalása, működőképessége, vagy épp a benne felmerülő problémák, ahogy egy kapcsolat vége is mindig két emberen múlik. Olyan nincs, hogy mindenért a másikat tesszük felelőssé.
Raspberry-HeartsAhogy azon gondolkodtam, hogy miért vállnak egyoldalúvá a kapcsolatok, vagy miért élik meg ilyen sokan nagyon is önző módon, arra jutottam, hogy a legnagyobb probléma azzal van, hogy úgy kezdenek el emberek párkapcsolatokat, hogy saját magukkal nincsenek rendben. Hogy a bennük élő férfi és női aspektus nem fogta még meg egymás kezét, s nem alkot így a férfi vagy a nő önmagában egységet. S mivel erre képtelen, mivel nem ismerte meg önmagát és saját működéseit, ezért az egységet csak egy párkapcsolatban tudja elképzelni. Viszont mivel nem tárta fel saját lelkét, nem gyógyította be sebeit, nincs tisztában szükségleteivel, igényeivel, hiányaival és többleteivel a párja nem lesz más számára csak egy vetítővászon, amin megjelenik minden, amivel nem szembesült korábban önmagában, s így az a másik személyében visszaköszön. Ez nem mindig a legkellemesebb szituáció. Viszont nem véletlen, hogy a legnagyobb tanítónk az a partnerünk, társunk, szerelmünk.  Feltéve, ha elfogadjuk annak bizalommal, és érezzük, hogy amit közvetít számunkra sosem támadás, rosszindulat. Ezt a viszonyt is ki kell alakítani, egy párkapcsolatban, mivel alapja a bizalmas együttműködésnek. Az biztos, hogy nem adják ingyen. Bízni kell egymásban, rá kell találni a másikkal működő kommunikációs csatornákra, és soha, de soha nem lehet visszaélni vele.

Sokan nem tesznek mást mint üzletként működtetnek egy párkapcsolatot: te megadod, biztosítod, szolgáltatod számomra ezt és ezt, és én ezért cserébe megadom, biztosítom, szolgáltatom számodra ezt és ezt. De ez még a kiegyensúlyozottabb változat. Mert sajnos sokszor az embereknek csak elvárásaik és igényeik vannak és észre sem veszik, hogy nem adnak semmit. A magam részéről egyik változatban sem érezném jól magam.

Ahhoz, hogy jól működő párkapcsolatot alakíthassunk ki, ahhoz komoly belső munkára van szükség. Le kell tisztítani magunkat, meg kell látni önmagunkat, egységet kell teremteni a bennünk élő férfi és nő között. Így tudunk teret és helyet előkészíteni egy új kapcsolat számára, vagy így tudjuk elkezdeni a munkát a jelenlegi párkapcsolatunk helyreállítása, jobbítása érdekében. Önmagunkkal kezdődik minden. Például, hogy képes vagyok e szeretni és elfogadni magam? Tisztelem e saját magam? Bízom e magamban? Hűséges vagyok e magamhoz? Ezek mind olyan fontos kérdések, amelyek nem csak önmagunkhoz való viszonyunkat határozzák meg, de a világ és az emberek hozzánk fűződő viszonyát is. Emellett jó tisztázni magunkban, hogy a párkapcsolatot miért szeretnénk? Addig amíg a válasz az, hogy mert nem jó egyedül, támaszra van szükségem, talán ő megadná nekem, amit nem kaptam meg eddig, de szerettem volna, ketten könnyebb… addig ne kezdjünk bele. Addig érdemesebb magunkkal dolgozni és felfedezni saját belső erőforrásainkat, értékeinket, önállóságunkat, önellátói képességeinket érzelmi értelemben is. Ezek nélkül a kapcsolat üres adok-kapok, s amikor már nincs mit adni, meguntuk a közös játszmát, odébb állunk.

Egy párkapcsolatban nem az a dolgunk, hogy egymás anyjának, vagy apjának a szerepét játszuk el, vagy az ezekből a kapcsolatainkból fakadó űröket, hiányokat, sérüléseket kezeljük… sem az, hogy mankóként támaszkodjunk egymásra, mert egyedül képtelenek vagyunk megállni. Sem arra, hogy legyen valaki, aki által kiteljesedik ‘én-képünk’, önértékelésünk.

Boldog kapcsolat két önmagában is teljes ember között virágozhat. Olyan kapcsolatban, amit nem a szükség, nem az elvárások, nem a környezetnek való megfelelés, nem a szerepek tartanak össze. Hiszen ezek az emberek fognak tudni úgy adni egymásnak, hogy az nem érdekből, vagy a viszonzás elvárásából fakad, hanem szeretetből és mert ‘az én örömöm az, ha neki adhatok’. Amíg a saját érdekeink, boldogságunk és boldogulásunk fontosabb a másiknál, addig nem szeretünk igazán, csupán alanyra talált a bennünk lévő önzés. A szerelemben a másik boldogsága a cél és nem az enyém.

Ez persze nem jelenti azt, hogy egy ilyen kapcsolatban nincsenek problémák, vagy nem csiszoljuk egymás személyiségét. Azt sem jelenti, hogy nem merülhet fel mély krízis egy alapjaiban jól működő kapcsolatban.

Ha együtt van két ember a legnagyobb szeretetben, akkor is jelentkezhetek problémák, megoldandó feladatok, vagy éppen próbatételek. Ezek a közös fejlődés zálogai. Ahol nem történik semmi, csak ázunk valamiféle langyos vízben, ott halott a kapcsolat. A kérdés csak az, hogyan kezeljük a felmerülő problémákat. Nem elmenekülve, vagy kimenekülve a neház helyzetekből, kínos pillanatokból, hanem ki-ki magában, majd közösen megoldva szembenézünk velük. Így még a nehézségek által is nemesítjük a kapcsolatunkat, levonhatjuk a következtetéseket, tanulhatunk belőlük, változtathatunk dolgokon, még inkább megnyílva egymásnak, csökkentve a távolságot, erősítve az összetartozást. Ez persze sokszor penge él. Csak a mi döntésünk, hogy föladjuk e a kapcsolatot, vagy tovább dolgozunk magunkon. Nem a másikon, magunkon! És, ha a problémák közepette nem vádoljuk a másikat, nem szemrehányást teszünk csalódottságunk miatt, hanem a másik megértésére törekszünk, hajlandóak vagyunk kompromisszumokra, önvizsgálatra, a legmélyebb őszinteségre egymással, képesek vagyunk olykor lemondásra, elfogadásra, esélyt adunk magunknak arra, hogy tartalmas, őszinte, meghitt és boldog kapcsolatot alakítsunk ki önmagunkkal és a párunkkal is. Ehhez a legjobb eszközök a feltétlen bizalom, az odafigyelő beszélgetés, kitárulkozás és megértés, melyek mind a bensőséges intimitás alapjai.

Mindennek megteremtése persze erőfeszítést igényel. Egy párkapcsolatért minden nap kell tenni valamit. De ez a legédesebb tennivaló. A legjobb, ha ez a tenni akarás magától jön, nem kényszerből, hanem a legmélyebb szeretetből, amit két ember egymás iránt érezhet.  Egymás igaz szerelmévé, barátjává, bajtársává, tanítójává és élethosszon át kitartó társává válhatunk, az élet legértékesebb kincsére lelve egymásban… szerintem csak így érdemes…
© Holdköszöntő