A teljességében megélt NŐISÉGÉRT - www.regosvolgyiregina.hu

Élsz vele, vagy nem?

Mostanában a felelősség kérdésével sokat foglalkoztam. Újra és újra előkerül a blog bejegyzésekben is. Egészen egyszerűen azért, mert az utóbbi időkben új szempontjai, új tartalmai és mélyebb jelentőségei tárultak föl előttem. Sokat gondolkodtam rajta és egyre mélyebb vonatkozásokban próbáltam megérteni jelentőségét. Úgy gondolom természetes, hogy az ember alapfogalmakat, melyek egyébként magától értetődőnek tűnnek, újra és újra elővesz, ízlelget, ismerkedik vele, mert ahogy változunk, úgy ezeknek az életünket döntően befolyásoló fogalmaknak a tartalma is átalakul. Nem elég egyszer megérteni valamit. Tapasztalatom szerint ez mindennel így van. Akár a könyvek, tanítások… különböző élethelyzetekben, életszakaszokban más és más üzenettel bírnak. Így a szavak, fogalmak is.

Beszélgetek emberekkel, akár  olyanokkal akik önismereti utakkal foglalkoznak, akár olyanokkal, akik elkerülik ezeket, néhányukban fontos hasonlóságként jelent meg előttem, hogy milyen módszerekkel hárítják át a felelősséget magukról, vagy szeretteikről, ismerőseikről.

Gyakran hallani: “mindent megpróbáltam, de semmi nem segített, így arra a következtetésre jutottam, hogy ez vagy az a módszer nem jó semmire sem, csak egy humbuk”. – miről van ilyekor szó? Arról, hogy valaki talált valamit, amiről elhitte, hogy az majd meg fogja oldani helyette a problémáit és varázsütésre megváltozik az élete, anélkül, hogy neki személy szerint bármilyen erőfeszítést is kellene tenni érte. Ilyen estekben a próbálkozások mindig kudarccal végződnek, mert az adott módszer nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Vannak, akik ilyenkor az adott módszert, eszközt kezdik el hibáztatni, ahelyett, hogy a maguk, vagy a hozzátartozójuk felelősségét firtatnák az esemény vonatkozásában. A minap épp volt egy ilyen beszélgetésem, ami arra inspirált, hogy megfogalmazzam ezzel kapcsolatban a gondolataimat:

A képlet viszonylag egyszerű. Ki az, aki tehet valamit értem? Elsősorban én, saját magam. Mert sem a harcaimat nem tudja megvívni más, sem a változásokkal járó nehézségeim fájdalmát nem tudja érezni más, az engem ért tapasztalatokat nem tudja feldolgozni más, sőt az élethelyzeteim pillanatait sem tudja más megélni helyettem. Nekem magamnak kell helytállni. Találhatunk az életben segítőket, eszközöket, amelyek lehetőségeket kínálnak fel, de az, hogy élünk e ezekkel, használjuk e őket, az már rajtunk áll. Ha azonban valaki nem képes tenni önmagáért, a legegyszerűbb bűnbakokat keresni és rájuk mutogatni, hogy én miért vallottam kudarcot… nyílván nem a gyengeségem, vagy egyéb hiányosságaim miatt, hanem mert az a módszer nem volt képes segíteni rajtam. Lehetséges ez?

Ha például a gyógyulásom érdekében felírt gyógyszert nem szedem be és beteg maradok, akkor az az orvos kudarca? – aligha van olyan, aki erre igennel felelne.

Azt gondolom, hogy méltóság és belső tartás kérdése az, hogy élünk e a lehetőségekkel vagy sem. Mindenkinek a maga választása. Lehet úgy is dönteni, hogy igen, és úgy is hogy nem. Szívünk joga. Csak tudjuk, hogy az  a mi döntésünk, vállaljuk be és ne másokat hibáztassunk érte. A kudarcokért másokat hibáztatni az a legnagyobb felelőtlenség, amit az ember önmagával szemben elkövethet. Így esély sem marad arra, hogy elgondolkozzon: “mi tart vissza attól, hogy eredményt érjek el azon a területen, ahol a probléma megjelent?”, “miért nem tudok kilépni egy szerepből?”, “mi az, amit el kellene engednem, de még mindig ragaszkodom hozzá?”, “miért nem tudom megengedni magamnak a sikert”, “miért nem tudom erősnek látni magam?” “miért büntetem magam?”, “miért nem szeretem magam?”. Ezek a kérdések tovább inspirálhatnak olyan kérdéseket, amelyek elvezetnek végül ahhoz a ponthoz, ahol megláthatjuk miért esik nehezünkre felelősséget vállalni és tenni önmagunkért, mi gátol meg az erőfeszítésben.

A helyzet az, hogy bár alkalmanként akadnak csodák az életben, de azokat is sok-sok próbálkozás és erőfeszítés, belső munka előzi meg. Új lehetőséget ritkán kap az ember ingyen. Nem jó visszaélni vele. Ha nem teszünk magunkért semmit, másoktól sem várhatunk segítséget. Kudarcra vagyunk ítélve. Lehet bármilyen módszer vagy eszköz, ami utunkba kerül végül önmagunk feneketlen kútjába hullunk, ha nem teszünk nap mint nap azért, hogy a változás beköszöntsön, és ezért csakis mi magunk leszünk a felelősek és nem a körülmények, vagy módszerek áldozatai leszünk.

Nincsenek megjegyzések

Megjegyzés küldése

© Holdköszöntő