A teljességében megélt NŐISÉGÉRT - www.regosvolgyiregina.hu

Élsz vele, vagy nem?

Mostanában a felelősség kérdésével sokat foglalkoztam. Újra és újra előkerül a blog bejegyzésekben is. Egészen egyszerűen azért, mert az utóbbi időkben új szempontjai, új tartalmai és mélyebb jelentőségei tárultak föl előttem. Sokat gondolkodtam rajta és egyre mélyebb vonatkozásokban próbáltam megérteni jelentőségét. Úgy gondolom természetes, hogy az ember alapfogalmakat, melyek egyébként magától értetődőnek tűnnek, újra és újra elővesz, ízlelget, ismerkedik vele, mert ahogy változunk, úgy ezeknek az életünket döntően befolyásoló fogalmaknak a tartalma is átalakul. Nem elég egyszer megérteni valamit. Tapasztalatom szerint ez mindennel így van. Akár a könyvek, tanítások… különböző élethelyzetekben, életszakaszokban más és más üzenettel bírnak. Így a szavak, fogalmak is.

Beszélgetek emberekkel, akár  olyanokkal akik önismereti utakkal foglalkoznak, akár olyanokkal, akik elkerülik ezeket, néhányukban fontos hasonlóságként jelent meg előttem, hogy milyen módszerekkel hárítják át a felelősséget magukról, vagy szeretteikről, ismerőseikről.

Gyakran hallani: “mindent megpróbáltam, de semmi nem segített, így arra a következtetésre jutottam, hogy ez vagy az a módszer nem jó semmire sem, csak egy humbuk”. – miről van ilyekor szó? Arról, hogy valaki talált valamit, amiről elhitte, hogy az majd meg fogja oldani helyette a problémáit és varázsütésre megváltozik az élete, anélkül, hogy neki személy szerint bármilyen erőfeszítést is kellene tenni érte. Ilyen estekben a próbálkozások mindig kudarccal végződnek, mert az adott módszer nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Vannak, akik ilyenkor az adott módszert, eszközt kezdik el hibáztatni, ahelyett, hogy a maguk, vagy a hozzátartozójuk felelősségét firtatnák az esemény vonatkozásában. A minap épp volt egy ilyen beszélgetésem, ami arra inspirált, hogy megfogalmazzam ezzel kapcsolatban a gondolataimat:

A képlet viszonylag egyszerű. Ki az, aki tehet valamit értem? Elsősorban én, saját magam. Mert sem a harcaimat nem tudja megvívni más, sem a változásokkal járó nehézségeim fájdalmát nem tudja érezni más, az engem ért tapasztalatokat nem tudja feldolgozni más, sőt az élethelyzeteim pillanatait sem tudja más megélni helyettem. Nekem magamnak kell helytállni. Találhatunk az életben segítőket, eszközöket, amelyek lehetőségeket kínálnak fel, de az, hogy élünk e ezekkel, használjuk e őket, az már rajtunk áll. Ha azonban valaki nem képes tenni önmagáért, a legegyszerűbb bűnbakokat keresni és rájuk mutogatni, hogy én miért vallottam kudarcot… nyílván nem a gyengeségem, vagy egyéb hiányosságaim miatt, hanem mert az a módszer nem volt képes segíteni rajtam. Lehetséges ez?

Ha például a gyógyulásom érdekében felírt gyógyszert nem szedem be és beteg maradok, akkor az az orvos kudarca? – aligha van olyan, aki erre igennel felelne.

Azt gondolom, hogy méltóság és belső tartás kérdése az, hogy élünk e a lehetőségekkel vagy sem. Mindenkinek a maga választása. Lehet úgy is dönteni, hogy igen, és úgy is hogy nem. Szívünk joga. Csak tudjuk, hogy az  a mi döntésünk, vállaljuk be és ne másokat hibáztassunk érte. A kudarcokért másokat hibáztatni az a legnagyobb felelőtlenség, amit az ember önmagával szemben elkövethet. Így esély sem marad arra, hogy elgondolkozzon: “mi tart vissza attól, hogy eredményt érjek el azon a területen, ahol a probléma megjelent?”, “miért nem tudok kilépni egy szerepből?”, “mi az, amit el kellene engednem, de még mindig ragaszkodom hozzá?”, “miért nem tudom megengedni magamnak a sikert”, “miért nem tudom erősnek látni magam?” “miért büntetem magam?”, “miért nem szeretem magam?”. Ezek a kérdések tovább inspirálhatnak olyan kérdéseket, amelyek elvezetnek végül ahhoz a ponthoz, ahol megláthatjuk miért esik nehezünkre felelősséget vállalni és tenni önmagunkért, mi gátol meg az erőfeszítésben.

A helyzet az, hogy bár alkalmanként akadnak csodák az életben, de azokat is sok-sok próbálkozás és erőfeszítés, belső munka előzi meg. Új lehetőséget ritkán kap az ember ingyen. Nem jó visszaélni vele. Ha nem teszünk magunkért semmit, másoktól sem várhatunk segítséget. Kudarcra vagyunk ítélve. Lehet bármilyen módszer vagy eszköz, ami utunkba kerül végül önmagunk feneketlen kútjába hullunk, ha nem teszünk nap mint nap azért, hogy a változás beköszöntsön, és ezért csakis mi magunk leszünk a felelősek és nem a körülmények, vagy módszerek áldozatai leszünk.

Hogyan bánsz magaddal?

A világot magunk körül mi formáljuk. Nem függ senki mástól, hogy hogyan érezzük magunkat benne. Minden döntésünk és választásunk formálja sorsunkat. Éppen ezért a felelősség csak is a miénk lehet a tetteinkért és azok következményéért. Nem háríthatjuk át másra.

Érett személyiséggé akkor válunk, amikor ezt a gondolkodást képessé válunk teljesen elsajátítani és megélni. Így, maga a felnőttség nem pusztán kor kérdése. Találkozhatunk fiatalokkal, akik a kezükbe veszik sorsukat és idősebbekkel, akik nem képesek vállalni sem a szembesülést tetteikkel, sem azok következményeit. De boldogok lehetünk e úgy, ha életünk eseményeiért, minőségéért, tapasztalataiért másokat hibáztatunk, vagy másokra mutogatunk folyton? Nem jobb e úgy élni, hogy tudjuk: sorsunkat saját kezünkben tartjuk.
Sokan voltak már azok, akikkel beszélgettem és azt mondták: “azért nem vagyok boldog, mert ez és ez a személy így bánik velem, ezt és ezt mondja, teszi velem”, “akkor leszek boldog, ha ez és ez megtörténik majd az életemben”.

Az életvezetés legnagyobb tévedését akkor követjük el, amikor belső értékelésünket, belső harmóniánkat és stabilitásunkat másoktól, vagy a körülményektől tesszük függővé. Célszerű ezen a szemléleten, vagy hozzáálláson minél előbb változtatni. Ez felelősségvállalással jár. Fel kell fedezni, hogy senki nem képes, ezt vagy azt tenni velünk. Mindent mi teszünk magunkkal. Mi engedünk magunkon elhatalmasodni érzéseket, érzelmeket, indulatokat, vagy más negatív érzelmeket, mert nem érezzük elég erősnek magunkat ahhoz, hogy megengedhessük másnak, hogy rávilágítson, esetleg tévedtünk, vagy hogy megmutassa hiányosságunk. Ha valami olyan dolog ér bennünket, amit igazságtalannak érzünk, akkor nem a másik miatt érezzük rosszul magunkat. Saját magunknak mi okozzuk ezeket a negatív érzelmeket. Viszont mindig érdemes megvizsgálni, hogy mi lehet a-mögött, hogy a másik erős érzelmeket tudott kiváltani belőlünk. Ha tudod, hogy adott esetben Te helyesen cselekedtél, akkor nincs jelentősége annak, más mit gondol. Így nyugodt maradhatsz. 

Abból a szempontból persze van, hogy ha te szereted azt a másik embert, vagy fontos a számodra, akkor szeretnél változtatni ezen. Ilyenkor jól jön egy nagy beszélgetés, de nem szabad megfeledkezni róla, hogy a tapasztalások mindig szubjektívek és meg kell engedni a másiknak azt a szabadságot, hogy más véleményen legyen, s ez a miénktől eltérő konzekvenciákhoz vezesse. A helyes önértékelés és az erős értékrend viszont megelőzi azt, hogy azt gondoljuk adott esetben védekeznünk kellene. Ezekkel felvértezve méltósággal kezelhetjük konfliktusainkat.

Emberi kapcsolatainkban általában leképeződik az, ahogy mi magunkkal bánunk. A minket körülvevők egyértelmű tükröt tartanak nekünk. Ahhoz, hogy a világban veled együtt élő emberekben ne ellenséget láss, ahhoz leginkább arra van szükség, hogy szűnj meg a saját ellenségednek lenni.

Ha gondolkozol azon, hogy miért bánik így vagy úgy veled valaki, akkor tedd fel a kérdést: “Én hogyan bánok magammal?”, “Igazságos és őszinte vagyok magammal?” Elfogadom magam olyannak, amilyen vagyok?”, Megengedem magamnak, hogy valóban önmagam legyek?”
Higgyétek el igaz a mondás: “ha változol, a világ veled változik”.

A nehéz helyzetek elviselése a könnyű út. A gyűlölködés, a harag szabadon engedése sem túl nagy erőfeszítés. Nem az az erős, akinek ezek az eszközei. Ráadásul ezek emésztik fel a legtöbb életenergiát. Mögé nézni a dolgoknak, megfejteni azok alakulását, észrevenni magunkat benne, az munkás, viszont ha dolgozunk magunkon és meglátjuk önmagunkat a tettek és a minket ért események mögött, olyan energiákat tudunk felszabadítani magunkban, amellyel minden nehézség áthidalható és előnyünkre fordítható.

Van egy mondás: “Bánj úgy másokkal, ahogy szeretnéd, hogy mások  bánjanak veled”, szerintem azonban először bánj magaddal úgy, ahogy szeretnéd, hogy mások bánjanak veled, mert ahhoz hogy mások szeretni tudjanak és elfogadjanak, először neked kell magad elfogadni és szeretni… úgy ahogy vagy…

Újra Tavasz….

Március 20. Végre beköszöntött hivatalosan a tavasz. Hajnalban láttam első lépteit a kertek alatt. A télben meditáló természet befelé forduló energiái ismét elkezdenek kifelé áramlani. Egy kelta hagyomány szerint a mai Ostara napja. Ilyenkor a fény és a sötétség kiegyenlítik egymást.

A tavaszt szemlélni magamban olyan érzés, mint amikor a meditáció végén az érzékszervek elkezdenek ismét a külvilág ingerei felé fordulni. Elkezd újra kibontakozni a világ. A fák rügyeket, a virágok bimbókat fakasztanak lassan… megindul az élet erőinek áramlása. A végtelen körforgás egy új szakaszba lép. Minden színekkel, ízekkel, illatokkal telik meg újra.

A tavasz a kezdet. Eddig a sztázis és erőgyűjtés után megkezdődik az új teremtés. Ostara napját a magvetés napjának is nevezik. A föld befogadja az új életet, hordozza, majd átengedi a fénynek, a világ lényeinek javára és gyönyörűségére.



Számomra ez a tél más volt, mint a többi. Sűrű, mély és olykor sötét… Engedtem magamnak belül is megélni egészen. Visszahúzódtam, magamba fordultam, elengedtem az aktív cselekvést, s érzem, hogy mindez nem volt hiábavaló. A külső mozdulatlanságban, belül a mélyben nagyon is aktív folyamatok zajlottak. A Természet ritmusát követve, megtértem a Nagy Anya karjaiba, s a tél ideje alatt biztonságos ölében pihentem, de dolgoztam belül, s Ő a segítségemre volt ebben. Most, ahogy érkezik a tavasz engedem újjáéledni a lelkem. Leteszem a hótakaró súlya alatt leplezett terheket. Nincs dolgom velük tovább.

Ahogy ezen gondolkodtam, eszembe jutott egy részlet az Ószövetségből:

“Mindennek rendelt ideje van és ideje van az ég alatt minden akaratnak. Ideje van a születésnek és ideje van a meghalásnak; ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának a mi ültettetett. Ideje van a megölésnek és ideje van a meggyógyításnak; ideje a rontásnak és ideje az építésnek. Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek. Ideje van a kövek elhányásának és ideje a kövek egybegyűjtésének; ideje az ölelgetésnek és ideje az ölelgetéstől való eltávozásnak. Ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek; ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak. Ideje van a szaggatásnak és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak. Ideje van a szeretésnek és ideje a gyűlölésnek; ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek.”

A tavasz derűs üdesége fordít egyet az élet könyvének lapjain. Egy tiszta oldal indul most, amire az élet áramlásának hullámai rajzolnak majd új képeket.  …és minden ellenállás hasztalan….

Üdvözlet a tavaszban újra ébredő Szellemnek!

Testeden a világ

A test a legbölcsebb tanító. Feltéve, ha ismerjük és értjük jelzéseit és kifejezéseit.
Önismereti útként sok mindent választhatunk. Jógát, vagy más keleti mozgásformát, meditációt, vagy különböző mentális technikákat, pszicho terápiát, ami egyébként minden magára adó embernek szerintem elengedhetetlen, de választhatjuk a holisztikus szemléletet is, amely segít a bonyolult és mély filozófiai, vagy vallási tartalmak nélkül megérteni önmagunkat. Minden út egy helyre visz.

Személy szerint engem nagyon érdekel a holisztika szemlélete. Érdekes, számomra több esetben is igazolást nyert, segített és ezért szeretem. Általában a holisztikus szemlélet mindig része az óráimnak és programjaimnak, mert értékes tanításokhoz juthatunk általa.

Hamarosan megrendezésre kerül az első, tisztán holisztikára építkező programom a “Testeden a világ” önismereti workshop. Itt csupán a testünkkel foglalkozunk majd, kívül és belül, olyan összefüggések után kutatva, amelyek meghatározzák személyiségünket, a helyzetekhez való viszonyulásunkat, azonosságainkat. És persze felfedezzük azokat az egyedi sajátosságokat is, amelyek észrevétlenül, bár a workshop után reményeim szerint már tudatosan terelnek életfeladatunk felé.



Ha belenézünk a tükörbe látunk egy testet, egy formát, ami alakot ad a belső térnek. Annak a belső térnek, amiben a lényeg lakik. Ez a belső lény nem hiába választotta azt a házat magának, amit. A testalkat, a testrészek formája, sajátossága mind eszköze annak a lehetőségnek, amit életfeladatunk szerint megvalósíthatunk. Ebből a szempontból a testi hibák is beszédesek, csak úgy mint betegségeink. Jobb a betegségek, vagy testi problémák keltette elkeseredés helyett, a gyökerükig ásni a problémáknak. Ez már önmagában is gyógyító erőt jelent.




Elkeseredettségünk félelemből táplálkozik, de túl kell lépni a félelmen, ahhoz, hogy eredményesen dolgozhassunk az adott helyzetekkel, amelyekkel szemben az ellenállás hasztalan. Persze időnként sajnálkozunk, de ne merüljünk bele sokáig a sebek nyalogatásába. Hasznosabb, ha inkább elkezdünk dolgozni velük és tanítóként fogadjuk őket. Nem csak a derű állapotának megélése miatt, hanem mert fontos üzeneteket közvetítenek nekünk, amivel ebben az életünkben meg kell birkóznunk.

Testünk mindent elmond rólunk. Beszél félelmeinkről, ragaszkodásainkról, gondolkodásmódunkról, képességeinkről, hiányainkról… minden ott van rajta és benne… egész eddigi életünk, s így ez utáni életünk lehetőségei is.

Persze minden út befelé vezet. A testi adottságoktól, esetleges mozgásszervrendszeri, vagy szervi betegségektől óhatatlanul eljutunk a belső folyamatokig, ahol minden momentum szimbólummá alakul. Minden-mindennel összefügg, visszacsatolódik.

Érdekes folyamat, hogy amint az ember megérti a testét és elkezdi elfogadni azt, közelebb kerül hozzá és szeretni kezdi. Ez nagyon fontos. Ez az amitől igazán meg tud szépülni a test és a lélek ablakává válik, hogy az átragyoghasson rajta. A szépség nem az ideálokban, méretekben, kilókban formálódik meg, hanem abban a belső tartalomban, mely képes önön varázsában tündökölni.
© Holdköszöntő