A teljességében megélt NŐISÉGÉRT - www.regosvolgyiregina.hu

Keresztutak

Az elmúlt hetek nagyon nagy jelentőséggel bírnak az életemben. Nem rég úgy határoztam, hogy egy ideig nem tanítok tovább. Számos oka volt ennek. Ezek az összeadódott okok egy pillanatnyi megállásra, visszahúzódásra és önmagam vizsgálatára késztettek. Nem volt könnyű kimondani ezt a döntést, de úgy éreztem nincs más választásom, túl kusza volt minden bennem. Egy pillanatra még jobban összekuszálódott minden, amikor sorra érkeztek a tanítványaim levelei, üzenetei, vagy épp személyesen kifejezett érzéseikkel és érzelmeikkel szembesültem, amelyekben elképesztő mennyiségű szeretet, aggódás és biztatás volt. Megható volt, vagy inkább megindító. Jól estek a szavak, amiket kimondtak, és voltak pillanatok, mikor azonnal visszavontam volna minden szavam, de tudtam, hogy mindez most nem lenne helyes. Végig kell mennem a magam folyamatain és minden sejtemben meg kell élnem őket. Szükséges ez a tapasztalás. Persze így már volt bennem némi önvád és furdalt is a lelkiismeret, mert úgy éreztem magukra hagytam azokat, akik számítottak rám, nem vállaltam felelősséget azokért,  akiknek menedék volt egy-egy óra, akik tudtak táplálkozni belőlem és megértették üzeneteim.

Azóta telnek a napok és a hetek. Lassan letisztul előttem a kép, amit meg kellett látnom ahhoz, hogy folytatni tudjam az utam tanítványként és tanárként egyaránt. A félelmek mögött húzódó bizonytalanságok és tévedések szertefoszlanak, az élet leckéinek tanításai megérnek bennem, s az elmúlt fél év hullámzásai, ide-oda kapkodásai, a tanításban a saját utam kétségbeesett keresése és a mindenben elbizonytalanodás után lassan feloldódom újra a megértésben és megtalálom ebben kereszteződésben is a nekem szánt irányt.




Közben folyton csak a tanításon jár az eszem. Annyi mindent szeretnék megosztani, mondani, átadni, megmutatni… Bár ötletekből sosem volt hiány (mások is lelkesen valósítják meg őket), most úgy érzem valóban megfogalmazódom saját magam számára és ezáltal az is, amit szeretnék, amire képességeim, adottságaim leginkább alkalmassá tesznek. Termékeny időszak ez és nagyon sok mindenen dolgozom az Oktatói tanfolyamok és továbbképzések mellett. Kikerekednek a korábbi programok, és újak is beérnek. Azt hiszem most éreztem meg először mi miatt is kell tanítanom és mi az amit adni tudok az embereknek magabiztossággal és a megtapasztalások erejével.

Ha néha, mikor éppen bizonytalanná válunk az életünkben, megengedjük magunknak, hogy megálljunk és csak figyeljük mit is mond bennünk a csend, az rendkívül áldásos. Néha el kell távolodni attól, ami fontos, fel kell adni azt, ami dolgunknak érzünk, hogy valódi értékké és elhivatottsággá váljon. Ez lehet nehéz, de nem kell, hogy ijesztő, vagy szomorú esemény legyen. Ha valami, akkor a boldogságom nem tudott megtörni ebben a helyzetben sem, hiszen tudom, hogy értem történik és ezek az élethelyzetek a tanulás részei, mutatni és adni akarnak valamit, amitől többek, erősebbek leszünk. Ebben a helyzet én például az önmagamba vetett másoktól független hitben erősödtem meg. Felismertem, hogy bár sok értékes és fontos pillanatot élek és élhetek még meg, de semmi más nem tud olyan értelmet adni az életemnek, mint a tanítás és mások szolgálata. Lelkesít és megerősít ebben, hogy az elhívást erre a feladatra már nem “csak” a mesterem szavai és elvárása, hanem a bensőm üzeneteinek megértése és a tanítás iránti olthatatlan vágy megjelenése jelentik és azon belül is a saját utam felismerésének és a megvalósítására való lehetőség élménye.

Néha földre kényszerülünk, de sosem az a baj. A baj csak az, ha nem állunk fel. Ha elveszítjük a rugalmasságunkat és görcsösen ragaszkodunk szerepekhez, vagy görcsösen akarunk megfelelni elvárásoknak, vagy elveszítjük hajlékonyságunkat bizonyos helyzetekben, vagy játékosságunk elfojtása miatt nem ismerjük fel a bennünk élő lehetőségeket. Ezek a bizonyos válságok az élet legfontosabb pillanatai, és lehetőségei. Erőssé és magabiztossá tehetnek, ha élünk velük,  hiszen kénytelenek vagyunk felfedezni ösztönös erőinket és életre hívni valódi mozgatóinkat.

Évekkel ezelőtt a Mesterem azt mondta nekem: “örülök, hogy körülötted nincs állóvíz. Pocsolyában nem lehet fejlődni.” – igaz. Ezért is tanultam meg elég hamar értékelni a nehézségeket, visszamenőlegesen is az életemben. De ez nem jelenti azt, hogy már sosem csapnak össze a fejem fölött a hullámok, vagy sosem keverednek össze a szálak. De tudom, hogy mindig teljesebben és tisztábban, könnyedebben, károk nélkül oldom ki az összegabalyodott szálakat. 

Más valakivel is épp a napokban beszélgettem és szavaival csak tovább erősített, nagyon fontos volt számomra, amit mondott:  “az ilyen pillanatokat, nem csak magunkért, másokért is át kell élnünk, hiszen ettől lesz emberi, és hiteles amit tanítunk. Közelivé és elérhetővé tesz, és azt is, amit adni tudunk másoknak megéléseink, tapasztalataink szerint.” És ez a legfontosabb számomra, emberinek és emberként hitelesnek lenni. Az emberségemmel való azonosságom és az iránti alázatom fontosabb a jógatanári szerepemnél.  Sosem akartam többnek látszani, mint ami vagyok. A tökéletesség vágyának hajszolása az elmúlt időszak tisztító tüzében kiégett. A tökéletesség látszatának keltéséről pedig mások álságos játszmái már megtanították, hogy felesleges. Úgy is mindenki, mindent tud. Vagyok, aki vagyok.

Szeretném megköszönni a tanáraimnak, tanítványaimnak és azoknak, akik bár nem tanáraim, sem tanítványaim, csak követik az írásaim és a munkásságom, hogy kifejezték gondolataikat és érzéseiket a döntésemmel kapcsolatban, akár személyesen, akár írásban, vagy csak egy idézet továbbításban. Köszönöm, hogy támogatásotokkal és visszajelzéseitekkel segítettek megélnem életem folyamának egy mélyebb áramlatát, de leginkább a hitet, amellyel bizalmat szavaztok nekem. Megtanultam tőletek, hogy a mester és tanítvány viszony mindig dinamikus, akár a flow…és valóban igaz: “sosem tudhatjuk, hogy valaki mesterünk e éppen, vagy tanítványunk.” 

Namaste

31

31 éves lettem ma. A 3x betöltésekor, bár előtte nem gondoltam volna, hogy bármiben más lesz az a nap, mint a többi, volt bennem mégis némi pillanatnyi megszeppenés. Gondolkodtam rajta mi is volt eddig, mit értem el, s mi a tervem a életem következő harmadára. Egyáltalán mennyi lehet még hátra? És hova tűnt az elmúlt 30év? Kezdek e középkorú lenni? Kezd e látszódni a korom? Ki mondja majd először, hogy: “Ő se mai csirke már.” De leginkább arról gondolkodtam, ott tartok e ahol kell 30 évesen. Kell e tartani valahol? Meg kell e felelni elvárásoknak, esetleg a 30 éves nő képében. Kell e teljesíteni sztereotípiákat? Mondanom sem kell, hogy eléggé más kép volt bennem 20-25 évesen a 30-as nőkről, mint amilyennek éppen most magamat látom.

Kétségtelen, hogy bár sokan már kamasz koromban a gondolkodásomat, érdeklődéseimet tekintve kissé koravénnek tartottak, én magam mindig igyekeztem megőrizni és óvni gyermekiségem. Persze mások meg épp gyermekinek, vagy gyerekesnek, későn érőnek ítéltek meg, mert számukra nem az általuk elvárt fontossági sorrend volt jelen az életemben és másságomat csak gyermeki dacolásnak minősítették. Ebből arra következtettem, hogy elég szubjektív, hogy ki milyennek lát, és igazából nincs nagy jelentősége. Csak arról az emberről szól, aki valahogy definiálni akar magának. Azon az emberen, aki magam számára vagyok, ismerve életem minden momentumát, megélését és tapasztalatát,  ez mit sem számít.

A felnőttség tudatossága az elmúlt évben erősödött meg bennem igazán, de másképp, mint ahogy vártam. Azt gondoltam véglegesen felnőni egyet jelent az álmok elengedésével, vagy a világban munkáló mágia és varázslat, mesék, mítoszok valóságosságába vetett hit megtagadásával. A játék, a bolondozás, a kezdeményezés, vagy vakmerőség képességének alábbhagyásával, vagy a kalandvágy feladásával. Időközben megértettem, hogy felnőhetünk úgy is, hogy a világ színeit nem veszítjük el. Lehetünk döntőképes, felelősségteljes, és választani képes emberek anélkül, hogy lemondanánk azokról a csak számunkra megnyilvánuló titkokról, amelyeket gyermekként féltve őriztünk. Persze mindenképp átalakulnak. De érettebben és tudatosabban szemlélve és használva az ezekben rejlő erőt, egészen új dimenziók megtapasztalásához vezetnek és elérhetetlenségükből, segítő eszközökké és menedékké lépnek elő, ha ez a furcsa világ ránk telepszik.

Kíváncsi várakozásommal belépni a 3.x-be és figyelni az abban való tudatosság hatására elindult folyamatokat magamban csodás élmény volt, még a halovány aggódás ellenére is. Imádtam a változásokat és az új felfedezéseket, melyek beértek bennem, a lehetőségeket, képességeket, amelyek kiteljesedtek. És élvezem, hogy összefér azzal a mások számára olykor gyermeki világgal, amit annyira szeretek.

30. életévemben beteljesült minden, amire eddig vágytam. Az élet, bár nem kevés kihívás elé állított, még is úgy érzem nagyon kegyes hozzám és végtelen hálát érzek ezért. Azt hiszem a 30-as éveim a legcsodálatosabbak lesznek, ha így megy tovább, teli örömmel, szépséggel és varázslattal.  Valóban egy új kor. Azt hiszem a valódi önmegvalósítás és kiteljesedés ideje. Erősebbnek érzem magam, mint valaha, minden tekintetben. Azt hiszem ez igazán a nőiség kiteljesedésének kora. Szeretek 30-as nő lenni!



De szerintem teljesen mindegy hány gyertyát gyújtunk meg a tortán éppen. Minden kor varázslatos és gyönyörű lehet. Mindegyikben meg lehet találni a szépséget és azt hiszem nem félek a 4. vagy 5. x bekövetkeztétől már. Egyrészt mert elkerülhetetlen, másrészt, mert a tudatosan vezetett és megélt élet egyre csak tartalmasabb lehet, s az ember nem az enyészet, hanem az örökkévalóság felé halad, harmadrészt pedig azért, mert én akkor is én leszek, és elég jóba vagyok magammal ahhoz, hogy ez elég legyen, és hogy tudjam, akkor nem lehet baj, mert képes vagyok a magam számára bármilyen életszakaszt varázslatossá tenni, erről már megvan a bizonyosságom.  Csak rajtunk múlik hogyan éljük meg életünk éveit, korszakait, életszakaszait és miként értékeljük, használjuk, s mit engedünk felfedezni belőle annak a kisgyermeknek, aki képes idősebben is bennünk élni, hogy színesítse, nevetéssel és játékkal töltse meg napjaink, s akinek kíváncsiságát és igényeit egyre nagyobb tapasztalattal és életszeretettel, egyre növekvő tudatossággal tudjuk szolgálni, s ezáltal a magasba emelni.

“Ne azt ünnepeld mióta, hanem azt, hogy megszülettél.”
© Holdköszöntő