A teljességében megélt NŐISÉGÉRT - www.regosvolgyiregina.hu

Az élet szövete

Van egy pillanat az önismeret útján, amikor az ember hirtelen és könnyen elveszítheti a fonalat… amikor felmerül a kérdés, hogy: ki is vagyok én valójában? Mert minden amit magunkról hittünk egyszer csak szertefoszlik a felismerésben, hogy saját magunk megértéséhez túl kell lépnünk önmagunkon. Rádöbbenünk, hogy az önmagunk megértéséhez vezető út, személyiségünk teljes lerombolásával jár, hiszen a személyiség által felépített fal lerombolása engedheti csak megpillantani az élet végtelen szövetét, amely egységbe von minden lényt. Az ember megérti, hogy önmagában nem lelhet rá az igazságra, csak önmagán túl ismerheti fel a benne is megnyilvánuló igazságot…

Van egy izgalmas hely bennünk. Az a hely, ahol elkezd építkezni az ember személyisége. Ezek az alapok, melyek a gyerekkori benyomások, a szülők, a velük megélt viszony és az ők világnézete, életképessége formázza meg, hiszen ők az elsők, akik idegenvezetőként terelgetnek bennünket egy számunkra teljesen ismeretlen világban. Az első évek tartalma és történései kihatnak az egész életünkre. A szüleink elmagyaráznak nekünk dolgokat, megértettnek velük történéseket, manipulálják érzelmeinket, s minden a világból az ő szűrőjükön keresztül jut el hozzánk, s az általuk átadottakat igazságként és tényként kezdjük kezelni. Ezek a tények meghatározzák döntéseinket, befolyásolják ítéleteinket és gondolkodásunkat, akár olyan értelemben, hogy mi magunk is hasonló szűrőket alakítunk és használunk, mint a szüleink, vagy érezzük, hogy nem stimmel velük valami és mivel nem szeretnénk azonosulni velük új szűrőket alakítunk ki, amelyek ettől még nincsenek kevésbé befolyásolva általuk, hiszen közvetetten ők motiválnak új értékrend kiépítésére.

Amikor visszafejtjük személyiségünk szálait és elkezdjük látni az összefüggéseket szüleink tettei és a mi világ történéseire adott reakcióink közötti, egy pillanatra olyan érzés, minta az ember nem is lenne a saját maga ura, hanem egy “kis anyu”, meg egy “kis apu” dolgozna benne és vagy a hozzájuk, vagy a tőlük való menekülés mozgatna minket, minden cselekedetünkben.


Azt hiszem Woody Alen nem tévedett amikor azt mondta, hogy: “egész felnőttkorunk a gyermekkor kiheveréséről szól”. A legnagyobb sérüléseket szüleinktől szerezzük be. Általában ezek azok a sérülések, amelyek emberi kapcsolataiktól kezdve önértékelésünkön át, sikereinkre és kudarcainkra is hatással vannak. Nem lehet megúszni ezeket. Ha nincs sérülés, az a sérülés, mert nem vérteződünk fel a külvilág sokszor kegyetlen kihívásaival szemben.

Szóval a felszínes “én” álarca mögött egyszer csak ráismerünk szüleinkre. Félelmeikre, kudarcaikra, sikertelenségükre, csalódottságaikra, tévedéseikre. Ráeszmélünk, hogy nem volt minden igaz, amire tanítottak, vagy ahogy a világot, környezetünket, magukat, vagy magunkat láttatták velünk. De ez nem az ő hibájuk. Csak adnak egy csomagot. És amikor elkezdjük megérteni szüleinket felismerjük bennük a nagyszüleinket, s az általuk szüleinkre hagyott csomagot.. A nagyszüleink látásmódja mögött megismerjük egy kor szellemét, háborúk viszontagságait, rendszerek hidegségét, amik megkeményítették a szívet és a jellemet. Mit adhattak volna tovább?

Hirtelen elkezdünk megérteni olyan hatalmas összefüggéseket, amelyek között a személyiség, vagy “én”-ség kicsi játszmái eltörpülnek. Hirtelen magunkon keresztül megpillantunk embereket, generációkat, korokat, vagy épp egy nemzet identitását és mentalitását formáló tendenciákat, amelyek sejtekként egymáshoz kapcsolódva megalkotják az élet szövetét, s miknek részleteit, motívumait mind magunkban hordjuk, s önálló személyiségünkként ismerünk fel. S legvégül majd mindezek mögött találunk rá a mindent átható és mozgató, isteni lényre, vagy erőre, akiben, vagy amiben végül feloldódunk, felismerve sosem volt különbözőségünket a legmagasabb szintű megértés eredményeképpen…

Különbözőek vagyunk, de van bennünk sok közös. Olyanok vagyunk, mint a test szövetét felépítő sejtek. Egyformák, mégis más-más szerepek és funkciók betöltésére vagyunk alkalmasak. különbözőek vagyunk, de ugyanaz hat át mindannyiunkat, s olvaszt örök egységbe.

De  visszatérve: akár melyik szülő, nagyszülő, generáció, vagy kor szelleme mögött ugyanazt a két mozgatóerőt találjuk: szeretet és félelem. A két érzést, amelyek leginkább meghatározzák az embert, s amelyekből minden más érzelem fakad. Olyan meghatározó alap érzelmek, amelyeknek megélése, vagy hiánya, s a hozzájuk fűződő viszonyunk nagyban formálja a személyiséget...  ezekből az érzelmekből fakadó élmények adják az emberség, mint minőség mibenlétét.
Lehetséges meglátni, hogy az előttünk járókat mi motiválta. A tudás, vagy tapasztalat, melyet átadtak nekünk valamely érzés által ébredt bennük. Ezek olyan természetes és ösztönös érzelmek, amelyek minden embert összekötnek, s az élet szövetében örök egységbe fűznek minket, az emberiség kezdetétől a végzetéig…

Azonban ahhoz, hogy valóban szabaddá válhassunk és végre saját életünket élhessük, szükséges felismerni ezeket a bennünk ösztönös cselekvésekké, gondolkodásformákká, önképpé alakult programokat és ha szükséges meg kell szüntetni őket. Ez vezet el a személyiség valódi felszabadulásához, amely nem mások lenyomatait és béklyóit hordja magán, hanem késszé válik önmaga kiteljesítésére.

Tévedés, hogy a szülő és gyerek kapcsolatban az elszakadás megélésének aktív szereplője a szülő. Nem csak nekik kell elengedni bennünket, hanem nekünk is el kell engedni szüleinket. Ez nem jelenti azt hogy kevésbé szeretjük őket, csak, ahogy egy kedves barátnőm mondani szokta: “megköszönjük nekik, amit adni tudtak, s ami nem a miénk azt tisztelettel visszaadjuk, s nem hordjuk magunkon tovább…”

Vannak jó és rossz anyák, jó és rossz apák. Néha két embernek nincs is más dolga egymással, minthogy megteremtsenek együtt egy új életet. Egy életet, aminek jelentősége és célja van. Jó lenne, ha minden szülőpár legalább ennyit tisztelni tudna egymásban. Gyermekeik életét. Nem véletlenül ők a szüleink. Hiszem, hogy a születés előtt mindannyian kiválasztjuk azokat, akik ebben az életben a legtöbbet tudják tenni a fejlődésünkért, s hozzájuk születünk meg. Ez nem mindig kellemes, mert a fejlődés útja sok fájdalommal, sok kapott sebbel jár, de az ezekből nyert erő és tudás a legértékesebb. Akár közel, de távol, akár távol, de közel éljük meg szüleinket, nagyszüleinket, felmenőinket, attól még örökre bennünk élnek, részeik vagyunk és ők elválaszthatatlanul részeink lesznek, legalábbis amennyire engedjük nekik és mindezt csak annyiból fontos megérteni, hogy tudjuk mi is az, amit kaptunk, s mi az amit magunkkal, magunknak hoztunk, s mi az ami elválaszthatatlanul az “ember-ség” része, aztán eldönthessük, hogy ezekből mi mit és hogyan adunk tovább. Ha szüleink tetteiért nem is, de belőlük bennünk fakadó és  a már csak belőlünk fakadó tettekért nekünk kell felelőséget vállalni, hiszen egyszer bennünket is választ majd valaki egy tartalmas születésre…

Nincsenek megjegyzések

Megjegyzés küldése

© Holdköszöntő