A teljességében megélt NŐISÉGÉRT - www.regosvolgyiregina.hu

Hazatérés

Az élet a Börzsönyben meseszerű… A kandalló tüzének ropogása, a cicák dorombolása, a kutyák szuszogása és a szerelem meghittsége lassú, mély relaxációba húzza a perceket. Csak nézem az üvegfalon túli megfagyott világot, ahogy a csendben megpihen a Természet és a Tér. Meditáció. Töltekezés a pillanatok mély nyugalmával. A belül izzó tűz pedig lassan elemészti a hétköznapok zaklatottságának zajait bennem. Most valóban minden kilégzés könnyed elengedés és minden belégzés lágy megengedés. Végre hazaértünk otthon kunyhónkba. Szívem hálával, örömmel és szeretettel teli. Boldog vagyok. Elmém a csendben üres edénnyé válik, s kész befogadni a végtelent.




Azon gondolkodtam, mi is teszi otthonná a helyet ahol élünk? – sokszor tűnődtem ezen korábban, miközben vágyakoztam a megtapasztalásra. Sok helyen éltem az elmúlt 30 évben, de igazán sosem tapasztaltam meg a meleg otthoni fészek élményét. Az elmúlt két évben is többször felmerült bennem a kérdés, amit a jógaközpontunkban töltöttünk. Volt varázsa és szerettünk így élni, egyfajta lemondás és szolgálat gyakorlat volt, de mégsem lehetett teljes az élet a személyes tér nélkül. Persze, ahol a szerelme, ott van otthon az ember, mégis sok vonatkozásban átértékelődött ez a fajta életmód, amit éltünk és bár csodálatos tapasztalás volt, nagyon sok tanulsággal és tanítással (tolerancia, megengedés, elfogadás, lemondás, szolgálat, önfeladás, önzetlenség…), mégis ideje volt az életterek elválasztásának. Így azt hiszem mindkettőnk számára még értékesebbé vált a hely, amit otthonunknak hívunk, ahol mi magunk egymásnak, egymásért vagyunk, s ahol egy ajtó bezárul utánunk.



Mitől lesz otthon a hely ahol élünk? Leginkább a szeretet teszi azzá. Mi itt ketten, a cicák, a kutyák egy családot, egy “falkát” alkotunk. Mindenki mindenkiért. Minden nekünk, értünk, egymásért. Nincs hangos szó, nincs bántás, csak egymás szeretése, védelme. Az otthon melegét a benne élő emberek között áramló érzelmek dinamikája adja. Itt mindenki olyan lehet, amilyen és mindenki más úgy fogadja el, és ami ennél több, hogy tudjuk egymást olyannak szeretni amilyen és értékelni, értékesnek látni a maga egyediségében, ami  különlegessé tesz bennünket egymás számára. Nincsenek elvárások, kritikák, számonkérések, bántások. A jóleső kompromisszumok megtalálása, egymás örömének keresése, együtt tevékenykedés az otthonban az otthonért, az öröm közös élménye és értékelése, ettől lesz meleggé a hely, ami otthonná nemesül.

Élvezem az otthon megteremtésének minden mozzanatát. Már önmagában is boldogság, hogy egyáltalán lehetőség van ilyesmire. A közös festés, fapácolás, villanyszerelés, kapuépítés, esztétikai döntések, finomságok kivitelezései, mind-mind jelentős percekké lesznek, mely az otthon megteremtésének lépéseit teszik majd értékes emlékké.

Elgondolkodtam azon is: nem öncélú e mindez? Nem e nemesebb a lemondás a szolgálatért. De azt hiszem nem. Két év ilyen “szolgálati élet” után úgy éreztem nem tudok többet adni. Kimerültem, elfogytam.

Bár mindkettőnknek fontos a jóga és annak elvei és tanításai szerint törekszünk élni, az ashram élet helyett a világi életet választottuk, annak örömeivel és nehézségeivel. Ehhez a magánélet is hozzá tartozik. Kell a személyes tér, a meleg háttér, az otthon biztonsága és állandósága, ahová az ember megtér pihenni. Egy hely, ahol erőt merít, töltekezik, s aztán visszatér és minden csodálatos pillanat szeretetét tovább adja másoknak. Persze van praktikuma annak, ha 3 másodperc alatt ér haza az ember a jógaóra után, de a sokak által kényelmetlen utazgatás jelentősége hazafelé, vagy a munkahelyükre bennem az elmúlt évek alatt nagyon is felértékelődött és most azt gondolom bizony nem felesleges az utazás ideje, mert alkalmat ad, hogy az ember felkészülhessen, testben, lélekben, elmében a különböző életterekhez tartozó szerepeire, vagy épp kibújhasson azokból.

Szóval egy új fejezet kezd íródni éppen és én izgalommal várom, milyen képeket fest majd az élet sorsunk könyvének lapjaira, amelyet eddig is örömmel lapoztam fel, ha épp az otthonba térni vágytam…

Az élet szövete

Van egy pillanat az önismeret útján, amikor az ember hirtelen és könnyen elveszítheti a fonalat… amikor felmerül a kérdés, hogy: ki is vagyok én valójában? Mert minden amit magunkról hittünk egyszer csak szertefoszlik a felismerésben, hogy saját magunk megértéséhez túl kell lépnünk önmagunkon. Rádöbbenünk, hogy az önmagunk megértéséhez vezető út, személyiségünk teljes lerombolásával jár, hiszen a személyiség által felépített fal lerombolása engedheti csak megpillantani az élet végtelen szövetét, amely egységbe von minden lényt. Az ember megérti, hogy önmagában nem lelhet rá az igazságra, csak önmagán túl ismerheti fel a benne is megnyilvánuló igazságot…

Van egy izgalmas hely bennünk. Az a hely, ahol elkezd építkezni az ember személyisége. Ezek az alapok, melyek a gyerekkori benyomások, a szülők, a velük megélt viszony és az ők világnézete, életképessége formázza meg, hiszen ők az elsők, akik idegenvezetőként terelgetnek bennünket egy számunkra teljesen ismeretlen világban. Az első évek tartalma és történései kihatnak az egész életünkre. A szüleink elmagyaráznak nekünk dolgokat, megértettnek velük történéseket, manipulálják érzelmeinket, s minden a világból az ő szűrőjükön keresztül jut el hozzánk, s az általuk átadottakat igazságként és tényként kezdjük kezelni. Ezek a tények meghatározzák döntéseinket, befolyásolják ítéleteinket és gondolkodásunkat, akár olyan értelemben, hogy mi magunk is hasonló szűrőket alakítunk és használunk, mint a szüleink, vagy érezzük, hogy nem stimmel velük valami és mivel nem szeretnénk azonosulni velük új szűrőket alakítunk ki, amelyek ettől még nincsenek kevésbé befolyásolva általuk, hiszen közvetetten ők motiválnak új értékrend kiépítésére.

Amikor visszafejtjük személyiségünk szálait és elkezdjük látni az összefüggéseket szüleink tettei és a mi világ történéseire adott reakcióink közötti, egy pillanatra olyan érzés, minta az ember nem is lenne a saját maga ura, hanem egy “kis anyu”, meg egy “kis apu” dolgozna benne és vagy a hozzájuk, vagy a tőlük való menekülés mozgatna minket, minden cselekedetünkben.


Azt hiszem Woody Alen nem tévedett amikor azt mondta, hogy: “egész felnőttkorunk a gyermekkor kiheveréséről szól”. A legnagyobb sérüléseket szüleinktől szerezzük be. Általában ezek azok a sérülések, amelyek emberi kapcsolataiktól kezdve önértékelésünkön át, sikereinkre és kudarcainkra is hatással vannak. Nem lehet megúszni ezeket. Ha nincs sérülés, az a sérülés, mert nem vérteződünk fel a külvilág sokszor kegyetlen kihívásaival szemben.

Szóval a felszínes “én” álarca mögött egyszer csak ráismerünk szüleinkre. Félelmeikre, kudarcaikra, sikertelenségükre, csalódottságaikra, tévedéseikre. Ráeszmélünk, hogy nem volt minden igaz, amire tanítottak, vagy ahogy a világot, környezetünket, magukat, vagy magunkat láttatták velünk. De ez nem az ő hibájuk. Csak adnak egy csomagot. És amikor elkezdjük megérteni szüleinket felismerjük bennük a nagyszüleinket, s az általuk szüleinkre hagyott csomagot.. A nagyszüleink látásmódja mögött megismerjük egy kor szellemét, háborúk viszontagságait, rendszerek hidegségét, amik megkeményítették a szívet és a jellemet. Mit adhattak volna tovább?

Hirtelen elkezdünk megérteni olyan hatalmas összefüggéseket, amelyek között a személyiség, vagy “én”-ség kicsi játszmái eltörpülnek. Hirtelen magunkon keresztül megpillantunk embereket, generációkat, korokat, vagy épp egy nemzet identitását és mentalitását formáló tendenciákat, amelyek sejtekként egymáshoz kapcsolódva megalkotják az élet szövetét, s miknek részleteit, motívumait mind magunkban hordjuk, s önálló személyiségünkként ismerünk fel. S legvégül majd mindezek mögött találunk rá a mindent átható és mozgató, isteni lényre, vagy erőre, akiben, vagy amiben végül feloldódunk, felismerve sosem volt különbözőségünket a legmagasabb szintű megértés eredményeképpen…

Különbözőek vagyunk, de van bennünk sok közös. Olyanok vagyunk, mint a test szövetét felépítő sejtek. Egyformák, mégis más-más szerepek és funkciók betöltésére vagyunk alkalmasak. különbözőek vagyunk, de ugyanaz hat át mindannyiunkat, s olvaszt örök egységbe.

De  visszatérve: akár melyik szülő, nagyszülő, generáció, vagy kor szelleme mögött ugyanazt a két mozgatóerőt találjuk: szeretet és félelem. A két érzést, amelyek leginkább meghatározzák az embert, s amelyekből minden más érzelem fakad. Olyan meghatározó alap érzelmek, amelyeknek megélése, vagy hiánya, s a hozzájuk fűződő viszonyunk nagyban formálja a személyiséget...  ezekből az érzelmekből fakadó élmények adják az emberség, mint minőség mibenlétét.
Lehetséges meglátni, hogy az előttünk járókat mi motiválta. A tudás, vagy tapasztalat, melyet átadtak nekünk valamely érzés által ébredt bennük. Ezek olyan természetes és ösztönös érzelmek, amelyek minden embert összekötnek, s az élet szövetében örök egységbe fűznek minket, az emberiség kezdetétől a végzetéig…

Azonban ahhoz, hogy valóban szabaddá válhassunk és végre saját életünket élhessük, szükséges felismerni ezeket a bennünk ösztönös cselekvésekké, gondolkodásformákká, önképpé alakult programokat és ha szükséges meg kell szüntetni őket. Ez vezet el a személyiség valódi felszabadulásához, amely nem mások lenyomatait és béklyóit hordja magán, hanem késszé válik önmaga kiteljesítésére.

Tévedés, hogy a szülő és gyerek kapcsolatban az elszakadás megélésének aktív szereplője a szülő. Nem csak nekik kell elengedni bennünket, hanem nekünk is el kell engedni szüleinket. Ez nem jelenti azt hogy kevésbé szeretjük őket, csak, ahogy egy kedves barátnőm mondani szokta: “megköszönjük nekik, amit adni tudtak, s ami nem a miénk azt tisztelettel visszaadjuk, s nem hordjuk magunkon tovább…”

Vannak jó és rossz anyák, jó és rossz apák. Néha két embernek nincs is más dolga egymással, minthogy megteremtsenek együtt egy új életet. Egy életet, aminek jelentősége és célja van. Jó lenne, ha minden szülőpár legalább ennyit tisztelni tudna egymásban. Gyermekeik életét. Nem véletlenül ők a szüleink. Hiszem, hogy a születés előtt mindannyian kiválasztjuk azokat, akik ebben az életben a legtöbbet tudják tenni a fejlődésünkért, s hozzájuk születünk meg. Ez nem mindig kellemes, mert a fejlődés útja sok fájdalommal, sok kapott sebbel jár, de az ezekből nyert erő és tudás a legértékesebb. Akár közel, de távol, akár távol, de közel éljük meg szüleinket, nagyszüleinket, felmenőinket, attól még örökre bennünk élnek, részeik vagyunk és ők elválaszthatatlanul részeink lesznek, legalábbis amennyire engedjük nekik és mindezt csak annyiból fontos megérteni, hogy tudjuk mi is az, amit kaptunk, s mi az amit magunkkal, magunknak hoztunk, s mi az ami elválaszthatatlanul az “ember-ség” része, aztán eldönthessük, hogy ezekből mi mit és hogyan adunk tovább. Ha szüleink tetteiért nem is, de belőlük bennünk fakadó és  a már csak belőlünk fakadó tettekért nekünk kell felelőséget vállalni, hiszen egyszer bennünket is választ majd valaki egy tartalmas születésre…

Legyetek boldogok!

A boldogság nem a problémák, vagy nehézségek, konfliktusok hiánya. Boldognak lenni annyit jelent: megelégedettség ébred bennem, azzal ami itt és most van, s aki itt és most vagyok.

Sokan sok receptet írtak már fel a boldogságra. Én ebben találtam meg leginkább: Megelégedettség a jelen pillanatban, (Samtosa – mondaná a jógi) vagy a teljes, vágyak nélküli önátadás (Isvarapranidhana).  Először ezt az érzést akkor éreztem mikor elkezdtem gyakorolni, amit egy kedves barát mondott: “semmit sem kell tenned, csak annyit, hogy amikor este lefekszel és végig gondolod a napod, azt mondhasd: ma mindent megtettem, amit megtehettem.”

Reggelente azzal a tudattal ébredek, hogy boldog vagyok. Boldog vagyok, mert olyan életet élek, amilyet mindig is szerettem volna. Ez nem aktuális szerepektől függ, hanem annak lehetőségétől, hogy milyen szemlélettel, életérzéssel élem meg a mindennapjaimat. Semmiért nem cserélném el. Semmiből nem kérnék jobbat, ami jelen van az életemben, mert minden részlete rendkívüli értékkel bír számomra. Ez jó érzéssel tölt el. Boldog vagyok, még egy éppen aktuális mélypont megélésében is. Sosem tartoztam azok közé, akik pénznek, rangnak vagy tulajdonnak függvényében mérték az életük értékét, s megvallom nagyon távol állnak tőlem azok az emberek, akik pénz nélkül, javak nélkül boldogtalanná válnak.

Az életem során, gyerekkoromban és felnőttként is megéltem a nélkülözést. Pontosan tudom mit jelent. Ijesztő. Kiszolgáltatottá és kétségbeesetté tudja tenni az embert és még el is hihetjük, hogy boldogtalanok vagyunk. Később azonban rájöttem, hogy a külvilágban megélt nélkülözés mindig valami belső tartalom hiányából, vagy sérüléséből, sérültségéből fakad, s ez a hiány okozza valójában a boldogtalanság érzését, ami egészen addig fennáll, míg meg nem fejtjük, értjük, majd elfogadjuk és merjük megváltoztatni a kiváltó okokban bujkálót.

Számos esetben tapasztaltam meg bizonyosságát az életünket működtető magasabb erőknek, amelyek színezik, sodorják, fonják, szövik életünk szövetét. Ezeket az erőket régen istenekbe, démonokba vetítették, aztán ahogy fejlődött az emberi tudat felismerték az emberben élő isteneket. Minden, amit megteremtünk az életünkben benső világunk alakulása által formálódik meg a külvilágban. Ha belül elakadnak az érzelmek, ha belül felborul a rend, az mindig megnyilvánul kívül is.

De kell e, hogy a nélkülözés, vagy a veszteség, fájdalom, kudarc boldogtalanná tegyen bennünket? Nem, egyáltalán nem. És azt hiszem ennek felismerése és megvalósítása a valódi gazdagság kulcsa, mely egy olyan élet ajtaját nyitja, ahol a boldogság a belső erőforrásokból és kincsekből táplálkozik, függetlenül minden más külső körülményből.  

Ha az emberek  arra koncentrálnának, hogy mijük van, addig amíg az valóban van, ahelyett, hogy mijük nincs, azt hiszem közelebb kerülnének ehhez az érzéshez. És ez az érzés képes lenne átsegíteni őket a nehézségeken.

És mi kell ehhez? Kicsit jobban megbecsülni és tisztelni önmagunkat. Kicsit jobban szeretni magunkat. Igen, mindig itt kezdődik és ez nem önösséget, vagy önzőséget jelent. Mások megbecsülésének, tiszteletének és szeretetének kezdetét jelenti. Így a boldogságét. Mert, aki önmaga felé nem képes mindezt gyakorolni, az mások felé sem lesz rá képes, nem beszélve arról, hogy másoktól sem kapja meg.

A boldogság mindig belső munka. Megléte vagy hiánya a magunkhoz és másokhoz, vagy épp a külvilághoz fűződő kapcsolatunk minőségét mutatja. Nem lehet senkitől elvárni, hogy boldoggá tegyen, csakis magunk dolgozhatunk meg érte. Ne féljetek ettől a sok estben harcos folyamattól, a boldogság minden küzdelmet megér, és már magában a küzdelemben is ott ragyog a boldogság lehetősége, hiszen meg van az eszköz és a cél…

Első körben meg kell tanulni megragadni és megélni a jelen pillanat illékony boldogságát aztán csak engedni kell, hogy az élet áramlása dagállyá duzzassza, így térve meg a boldogság állapotában való időzésbe.

Téves önértékelés, csalódások, nehézségek, megpróbáltatások, hű szolgáitok az úton, becsüljétek meg őket.

Legyetek boldogok! Mindenetek meg van hozzá!


Télbe burkolózva

...hát újra itt a didergő, zimankós tél. A természet befelé fordul, s visszahúzódnak a növények, fák, s a sürgölődő lények energiái, hogy megpihenjenek a hótakaró alatt. Tél lett újra. Az életkör elérkezett ismét a befelé fordulás, visszahúzódás, számvetés és erőgyűjtés állapotába. Számomra más ez a tél. Valmi mozdul bennem együtt a természet ritmusával és megállni hív. Úgy szokás nálunk, hogy az év utolsó éjjelén leülünk közös meditációnkhoz, átgondoljuk az évet, a tendenciákat, változásokat, sikereket, kudarcokat, a hozzájuk kapcsolódó tanításokat, megköszönjük a jó és rossz dolgokat, aztán elengedjük őket, hogy ne hordozzuk tovább, ami elmúlt. Jó átgondolni mi történt, miket és hogyan éltünk meg, minek az emlékét érdemes tovább vinni, milyen tapasztalatokból lehet építkezni, táplálkozni és mi az amit elengedni kell.

Mindennek átgondolása és megfogalmazása most idő előtt vált szükségessé, hiszen olyan döntést hoztam, ami másokat is érint, szóval úgy érzem helyes ha megosztom veletek a "miért"-eket.
Valamivel több, mint két éve kezdtem el tanítani komolyabban. Nem teljesen a saját döntésem volt ez, inkább a mesterem kijelölt útja számomra. Mindig úgy gondoltam, hogy elsősorban tanítvány vagyok a jóga útján, s a tanítást a tanulás egy következő szintjeként igyekeztem megélni, bár nem tudtam kényelmesen belehelyezkedni ebbe a szerepbe, azért szerettem.

Másokat tanítani, és utat mutatni a jóga útján nem csak nagy felelősség, de kihívás és próbatétel is a tanár tanítvány aspektusának. Próbája annak, hogy megmarad e alázata, vagy tudásával és helyzetével mások fölé emeli magát, megfeletkezve arról, hogy tudása az előtte járók dicsőségét hirdeti, s tapasztalatai mások javát szolgálni hivatottak elsősorban. Tanárként tanítványnak lenni nagy kihívást jelent, hiszen ahogy érik bennünk a tanítás, ahogy fejlődünk és haladunk az úton, formálódik bennünk az is, mit és hogyan szeretnénk tovább adni, s így gyakran felülbírálódnak a tanultak is. Olykor helyes tapasztalatok új és jó irányokat hívnak életre, máskor félreértett tapasztalatokból olyan dolog születik meg, amely nem helyes, nem megfelelő eredményekre vezet. Ilyen esetben az alázatról megfeledkezett tanítvány gőgössé és megfontolatlanná válik, s ez egy veszélyes állapot. A tanár-tanítvány mester nélkül marad, s nézetei gyökértelenné, önhitté és egoistává teszik. Sajnos sok ilyet láttam.

Mikor elkezdtem tanulni, nem azért tettem, mert célom volt tanítani. Sőt, sosem gondoltam magamról, hogy tanár leszek. Pusztán fejlődni és tudni vágytam. Kerestem és ittam a tudást. Elfogultság nélkül mondhatom, hogy a legjobb és legtiszább ember tanított, mutatott példát, s általa kialakult bennem egy kép a jógatanárokról.

Aztán bekerültem a "jóga kulisszái mögé". És megdöbbentem, hogy az általam magas piedesztálra emelt jógatanárok, valójában hogyan is működnek a maguk valóságában a jógaórán kívül. Hogy a varázslatosnak hit "jógik világa", semmivel sem jobb, mint a média, aminek hitványságát szerettem volna magam mögött hagyni. Elképedtem, hogyan dölyfösködnek, hogyan fürdenek vakon egoizmusuk mocsarában, hirdetve tökéletességüket. Szerveződnek csoportokba másokon hatalmat gyakorolni, a jóga védelmezőiként hirdetve magukat. Volt, hogy harcba szálltam, hangot adtam, véleményt formáltam, de mindez a spirituális elme hihetetlenül kifinomult trükkös megmagyarázó és leplező képessége szerint, nem ért célt, sőt sokszor kiforgatott és szándékosan félreértelmezett visszhangot hozott.

Észrevettem magamon, hogy elkezd visszatetsző lenni számomra ez az egész "jógatanár"-ság. Nem láttam senkiben a tisztaságát a tanításoknak, vagy a tisztaságát a léleknek, nem éreztem a jóga egészének megjelenését a tanárokban és legfőképp nem éreztem az elmék csendjét, ami valóban a jóga méltóságát képviselné. Nem akartam ilyenné válni és ilyen jógatanárok közé sorolódni. Persze tisztelet a nagyon kevés kivételnek.

Egyszer aztán leültem és azon kezdtem el gondolkodni, miért zavarnak enniyre mások hibái, miért érdekel engem, hogy ki mit csinál, miért ébreszt indulatokat bennem, miért akarok ordítani egy-egy jó önérvényesítő mutatványos ostobaságán... Mi zavar pontosan? Miért másokra mutogatok? Miért nem tudok a magam útjára figyelni? Miben hiszem jobbnak magam és miért? Miért formálok erre jogot? Miért nincs bennem meg az a csend, ami tanítványként hosszú órákra burkolt magába elmerülve fényességében.

Aztán rájöttem. És amikor rájöttem, megszületett a döntés: nem tanítok tovább, egyrészt mert a tanárság két éve többet ártott a fejlődésemnek, mint amennyire előre vitt volna, bizonyos tekintetben, nem minden szempontból persze, másrészt pedig azért, mert egyértelművé vált számomra, hogy arra a fajta tanítási minőségre, a jógának a hiteles képvisleésére,  ami számomra méltó a jógához, még nem vagyok kész.

Nem másokkal volt bajom. Klasszikus eset.

Egészen egyszerűen olyan magasra tettem magamban a jógatanárt, hogy annak két emberen kívül se én, se senki általam ismert tanár nem felel meg. Ezt láttam másokban, ez zavart, de mindez belül zajlott, s tévesen a külvilágra vetítettem. Persze nagyszerű és lelkes, tehetséges oktatókat ismerek, akiket a világért sem szeretnék megbántani, s akiket tisztelek a hitükért és erőfeszítéseikért, amit másokért tesznek. Mindez csakis rólam és az én viszonyomról a jógával kapcsolatban. Túl sok belső feszültésg lett bennem ettől. Szerettem volna megfelelni egy olyan képnek, ami még nem volt kész, s a vázlatban megidézett élet távolabb vitt a célomtól, s a szándékaimtól.

Ma már úgy gondolom, hogy jógatanárrá nem képződik, hanem válik valaki. Megérik benne a bölcsesség és átragyog rajta a tanítás, ami messze nem az intellektuális tudást brillíroztatása. Itt nem az ászanák precíz beállítgatásáról, javításáról vagy kivitelezéséről beszélek, hiszen ez csak a jéghegy csúcsa, instruktorok szép számban akadnak, egyel több vagy kevesebb nélkülem, igazán nem számít. Többet szerettem volna adni, többet szeretnék. Egyszerűen azért, mert a jóga életem legnagyobb, múlhatatlan szerelme, ami átformált, megváltoztatott, újjáélesztett és szeretnék egészének hirdetője lenni, de még sokat kell tanulnom, tapasztalnom hozzá és sok belső démon felett kell győzelmet aratnom. Tanítani nem lehet elkezdeni még a mesterünk ösztönzésére sem, ha bennünk nem született meg a feltétel nélküli szeretet mások iránt, az elfogadás feltétel nélküli képessége, amíg nem vagyunk képesek lemondani sikernek, s kudarcnak gyümölcseiről, s míg túlzottan azonosulunk egy felvett szereppel, de leginkább addig, míg a tnaítások nem érnek meg bennünk annyira, hogy már éljük azokat.

Ezeken túl persze sok más is közrejátszik a döntésemben. Testileg és lelkileg is sok minden történt, velem, bennem az elmúlt évben, ami arra szólít, hogy újra értelmezzem magam, felülbíráljam a dolgokat, amelyek által sok mindent tévesen értelmeztem és értékeltem magamban, volt hogy túl-, volt hogy alul... Új célok, új tervek kellenek. Nehéz, de örömteli folyamat, ami nem most kezdődött, ez csak egy újabb fontos része és állomása. Most minden régi is új számomra. Mintha újra élném az életem. Ez sok elengedéssel is jár, és sok minden kizárásával, aminek már nincs helye az életemben tovább. Egyfajta lomtalanítás... De érzem a benne szunnyadó felemelő, könnyűség érzést.

Idén nem csak egy évvel, vagy egy élethelyzettel, életszakasszal kell szembenéznem és számot vetnem, hanem minden eddigivel. Ez persze mindig zavart okoz az emberben, amíg meg nem találja az új viszonyítási pontokat, míg fel nem építi magát újra elengedve a már berögzült hitrendszereket. Emiatt is éreztem úgy, hogy másokkal szemben sem tisztességes, leülni este egy csoport elé a jógaszőnyegre, hiszen éppen úgy érzem magam, mint egy csecsemő, aki éppen most tanulja az életet. Az utóbbi időben leromboltam magamban a régi korlátokat és falakat, és ahogy folyamatosan építkezem, hol egésszé összeállok, aztán leomlok és újra építkezem. Így nem taníthatok. Mit is mondhatnék?

Dolgozom magamon, s ez a munka leginkább gyakorlásból áll majd, meditációból. Kívül-belül, éjjel nappal, a jógaszőnyegen és túl azon... :-) S mindennek tapasztalata és eredménye megmutatja majd kell e egyáltalán nekem tanítanom. Van e mit adnom a világnak. Elkezdett valami formálodni bennem, növekszik, érlelődik és életre szeretne kelni a tanítás, csak épp még nincs itt az ideje és még az sem biztos, hogy van létjogosultsága. Egyenlőre most jobban megtalálom az értekes szolgálatot mások felé más, a központhoz tartozó tevékenységekben.

Azt hiszem azzal tudok most alázatot gyakorolni, s a tanításnak és tanulásnak a legnagyobb szolgálatot tenni, ha ezt a szerepet, megköszönve a velem gyakorlóknak eddig belém vetett bizalmukat, most lerakom, hiszen elsősorban magam is tanítvány vagyok, ebben kell magamért, vagy másokért előre haladnom. Talán nem végleg, talán nem örökre, de míg tart a tél, míg ideje van a belső átalakulásnak és vajúdásnak, míg a tavasz új életet nem fakaszt, addig biztosan.
© Holdköszöntő